Theologian – without theology

Az erdélyi református felsőoktatás a 19. század végén, a 20. század elején

1895-ben jelentős változás következett be az erdélyi református felső­oktatás terén, amikor az Erdélyi Ev. Ref. Egyházkerület Theologiai Fa­kultása megnyitotta kapuit Kolozsváron.[1] Ezzel lezárult egy parázs viták által fémjelzett korszak, amelynek tétje ez volt: továbbra is Nagyenyeden, vagy in­kább Kolozsváron folytatódjék az erdélyi református lelkészképzés.[2] Túl azon, hogy a vitában személyes ambíciók is ütköztek, ennek jelentőségét a magyar fel­sőoktatás ügye emelte, amely akkor is kulcskérdésnek számított az erdélyi ma­gyarság élete és jövője szempontjából.[3] Mindezekkel párhuzamosan az is tét volt, hogy az erdélyi református lelkészképzésben továbbra is megmarad-e Nagy­enyed liberális teológiai szellemisége, amelynek vezéregyénisége Kovács Ödön professzor volt,[4] vagy ezen a téren változás fog bekövetkezni. A 19. század végi Kolozsvár Nagyenyedhez képest prosperálóbb urbánus világa, az 1872-ben már megnyílt Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem, a város történelmi múltja és kulturális élete, mind-mind azt a nézőpontot támasztotta alá, amelyet Szász Domokos püspök[5] kérlelhetetlen szívóssággal képviselt.[6] 1895-ben az első évfolyam megkezdte tanulmányait a kolozsvári új épület falai között, az enyedi teológia pedig egy évvel később zárta kapuit be a II. világháborúig, és hallgatói Kolozsváron, Debrecenben, esetleg Sárospatakon és Budapesten folytatták to­vább stúdiumaikat.[7]

A kolozsvári tanári kar teológiai szellemisége jóval változatosabb képet muta­tott a negyenyedinél.[8] Érdemes lenne összehasonlítani az elszakadt részek tanári karait a Trianon utáni időszakban.[9] Az Erdélyi Ev. Ref. Egyházkerület Igazgatóta­nácsa öt tanárt hívott meg a fakultás katedráira: Kenessey Bélát,[10] aki a budapesti teológián szerezte tanári tapasztalatait, Kecskeméthy Istvánt,[11] aki az ókori holt nyelvekben való akadémiai szintű jártasságával szerzett nevet magának, Pokoly Józsefet,[12] kire az egyháztörténet tanításának feladata várt, Nagy Károly[13] szisz­tematikatanárt Enyedről, aki az ottani teológia utolsó évében már tanított, és Molnár Albert marosvásárhelyi lelkipásztort,[14] aki a gyakorlati teológiára taní­totta a teo­lógushallgatókat.

Enyed szellemisége azonban nem tűnt el egyik napról a másikra. Kovács Ödön tanításai nemcsak az erdélyi parókiákon éltek tovább, hanem a kolozs­vári teológián is, hiszen az öt tanár közül kettő – Nagy Károly és Molnár Albert – Enyedről jött Kolozsvárra, és az ő tanítványa volt. Mesterük gondolatvilágát azonban nem szolgai módon vették át, hanem továbbfejlesztették, mivel érzé­kelték a tudományokban, s így a teológiában is jelentkező újabb irányokat, ame­lyek más válaszokat adtak az új társadalmi kérdésekre, mint a 19. századi libe­rális teológia.[15]

Míg Enyeden elképzelhetetlen lett volna, hogy az egyre inkább teret nyerő belmissziós irány képviselői tanári katedrára kerüljenek, addig Kolozsvárra egy­szerre ketten is kaptak felkérést. Az öt tanár közül Kenessey Béla rendelke­zett a legtöbb egyetemi tanári tapasztalattal, s így kezdetben ő látta el a fakul­tás igazgatói feladatait, és már az első egyetemi tanévnyitón ilyen alaphangot ütött meg:

„A modern teológia megvénhedt, az egyházi élet megtartására és fejlesztésére merőben képtelen lett, jobban mondva, arra soha nem is volt képes: újabb, iga­zán modern theologiára van szükségünk, amely a tudományok legújabb mód­szereivel dolgozik, s úgy építsen.”[16]

E szilárd nézőpont nem nyert teljesen igazolást a későbbiekben, annyiban azonban lényeges elmozdulás történt a következő évtizedekben, hogy a bel­misszió jóval több lett, mint beszédtéma az erdélyi liberális teológia és nemzeti tradicionalizmus közegében. Egyre nagyobb nyitottság mutatkozott az evan­géliumi ifjúsági munka irányában, az I. világháború pedig felnyitotta a szemeket a keresztyén szociális érzékenység olyan munkaterületeire, amelyek korábban vagy ismeretlenek voltak, vagy nem tekintették elsőrendűnek azokat. Hogy ez milyen módon bontakozott ki, ebben a dolgozatban nem kívánom részletezni, csupán jelezni óhajtom, hogy ilyen szellemi folyamatok között érkezett hidat ver­ni a Biblia világa és a mai világ közt tátongó szakadék fölé egy kalotaszegi, de székely felmenőkkel rendelkező fiatalember Kolozsvárra, hogy ott egyetemi tanulmányokat folytasson.

Kutatásom témája: Ravasz László ifjúkori eszmélkedésének kezdete. Ezt fő­ként az 1901 és 1903 között megjelent írásai tükrözik. Ez a folyamat sajátos ál­lomások érintésével, sajátos inspirációk hatására, kitérők és fordulatok ka­nyargós útján folytatódik még 1907 után is, amikor már teológiai tanárként oktatott. A szépirodalom szeretetétől a bölcsészettudományok iránti rajongáson át egy önálló magyar filozófiai irány, a liberális teológia, majd a biblicitás, a kon­fesszionalizmus és sok egyéb, kisebb-nagyobb hatás sajátos ötvözetéből áll össze az az intuitív, szintetizáló nézőpont, amellyel jellemezni lehet őt. E folyamat első szakasza a mozgalmas ifjúkor és az egyetemi évek. Az alábbiakban ennek a sza­kasznak 1901-től 1903-ig terjedő első felét fogom tárgyalni.

Az Egyetemi Körben és az Egyetemi Lapok szerkesztőjeként

Ravasz László Székelyudvarhelyen, a szülővárosától, Bánffyhunyadtól legtávo­labb eső református kollégiumban végezte a középiskolát. Itt anyai és apai ágon is családi környezetre talált, ugyanis anyai nagybátyja, id. Gönczi Lajos[17] volt a kol­légium igazgatója, az egyik jeles kollégiumi tanára, Ravasz Árpád pedig apai ágon volt rokona. Az érettségi előtti évben vallástanára, Kovács Ödön teológiai enciklopédiáját adta le tanóráin, amely különösen megragadta Ravasz László fi­gyelmét. Tanulmányi előmenetelét mutatja, hogy gimnazista korában szép pá­lyamunkákat adott be, amelyeket fel is olvashatott a diákok önképzőkörében.[18]

A nyári vakációkban a magyar és világirodalom remekműveit olvasta és gaz­dag szókincsre tett szert, fogalmazáskészségét pedig versekben, értekezések­ben, kisebb prózai próbálkozásokban bontotta ki.[19] Egyre inkább otthon érezte magát az elmélkedések és a szónoki beszédek megszövegezésében, és erősödött benne a gondolat: költő, író vagy valami tudósféle szeretne lenni. Szeretett ha­mar túlesni a kötelező tananyagon, hogy önképzésben azzal foglalkozzék, ami igazán leköti.[20]

„Ismeretlen szállóvendégként éltem napjaimat szülőfalumban; egyetlenegy bará­tom sem volt kortársaim közül. Otthon ültem a kollégiumból hozott könyveim mellett és a kaszinónak főként filozófiai könyveit olvasgattam. Az a tapaszta­latom, hogy körülbelül huszonöt-harminc éves korunkig minden igazságot meg kell látnunk, amiből élünk, és minden ismeretet meg kell szereznünk, amit fel­dolgozunk, aztán csak rendszerezés, szembeállítás és elmélyítés következik. Ezért a fiatal diák sohasem olvashat eleget és a fiatal diák mindig a legmagasabb és a legnagyobb dolgokat olvassa.”[21]

A hatodik osztály (ma II. gimnáziumi X. osztály) elvégzése után a nyári szü­netben Ketesden mondta el első szószéki beszédét a Jel 2,7 igevers alapján. Er­re a szolgálatra a helyi lelkipásztor kérte fel. Bár a prédikáció – saját bevallása szerint – köszönőviszonyban sem volt a textussal, a gyülekezet megelégedettsé­ge folytán „jó híre ment”, s így Kalotaszentkirályon és Hunyadon is prédikált va­sárnap délutánonként.[22] Az érettségi közeledtével az Eötvös Kollégiumba adta be jelentkezését, de a meghirdetett kevés helyre nem került be. Így született meg az újabb terv: Kolozsvárra megy, hogy ott beiratkozzék a teológiára, de egyben a tudományegyetem bölcsészkarára is, hogy a lelkészi képesítés mellett tanári oklevelet is szerezzen.[23] A teológián nem volt külön filozófiai és pedagó­giai katedra, hanem vallásbölcseleti képzés folyt Kovács Ödön szellemében.[24] Ezért a teológiai hallgatókat négy félévet felőlelő filozófiai és pedagógiai tanulmányra kötelezték a tudományegyetemen.[25]

Ravasz László a tudományegyetemen ismerkedett meg Böhm Károllyal,[26] aki­nek neokantiánus idealista filozófiai szemlélete egy életre meghatározta gondol­kozását. Sokat tanult Schneller István[27] pedagógiai előadásaiból is, de fontos impulzusokat kapott nemcsak Széchy Károlytól,[28] hanem Meltzl Hugótól is,[29] akinél német irodalomtörténetet hallgatott. Ekkor a teológián még inkább csak „vendégszereplőnek,” „műkedvelőnek” érezte magát.[30] A vizsgáira azért becsü­lettel felkészült, s mire a második tanév megkezdődött, Ady Lajossal,[31] Ady Endre költő testvérével költözött egy szobába az internátusban, hogy mihama­rabb újságírók legyenek az Egyetemi Lapoknál. Ady Lajos rajongása, amelyet köl­tő testvére iránt táplált, olyan szuggesztív erővel hatott környezetére, hogy rö­vid időn belül Ravasz László is a lelkesedők táborát erősítette. Erre ő így emlékezett vissza:

„Ady Lajos már akkor egészen Ady Endrében élt, hogy úgy mondjam, vidéki fi­ókja volt. Mivel nagyon belső kapcsolat létesült Ady Lajos és közöttem, egy­szer csak azt vettem észre, hogy én is Ady Endrében élek. Ismerem a szokása­it, bá­mulom a különcségeit, figyelem az ízlését, orákulumnak tartom minden nyilatkozatát. [...] Az egyetemi ifjúságban két párt alakult ki: a jobboldali, nacionalista-keresztyén és a baloldali, a humanista-liberális. Mi Ady Lajossal szívvel-lélekkel az utóbbihoz tartoztunk, azt hiszem, az Ady Endre észre sem vett magnetizmu­sának hatása alatt.”[32]

A költő eleinte jó szemmel nézi ezt a lelkesedést, annyira, hogy öccse kedvéért abba is beleegyezett, hogy bárhol megjelenő verseit újraközölhetik az Egyetemi Lapokban.[33] Öccsének és Ravasz Lászlónak köszönhetően Ady Endre írásai ha­mar eljutottak a kolozsvári egyetemistákhoz is.[34]

Ravasz ebben az időben kötött életre szóló barátságot ifj. Bartók Györggyel is,[35] aki évfolyamtársa a teológián és a tudományegyetemen. A Nagy Károly által vezetett teológiai önképzőkörben mindketten hamar kitűntek tehetségük­kel, azonban éppen ők lesznek azok, akik másod- és harmadéves korukban in­kább az Egyetemi Kör égisze alatt tevékenykednek szívesebben, és ennek tago­zataként működtetik a Teológus Kört. A hagyományos önképzőköri munka negyedéves korukra elevenedik meg ismét a teológián, de akkor már reformált formában.

Annak az ötletnek mentén, hogy a teológusifjúság is lépjen be az Egyetemi Körbe, a soron következő diákvezetőségi választáson sikerült megvalósítani ter­vüket: bekerültek az Egyetemi Kör vezetőségébe és az Egyetemi Lapok szerkesztőségébe is. A lapot a kör elnöke, dr. Bodor Antal ifjú jogász,[36] bölcsészhallgató szerkesztette, az érdemi munka azonban inkább Ady Lajosé volt, és még né­hány tehetséges hallgatóé. Testvére révén Lajos ekkor már kívülről-belülről ismerte az újságírást, Ravasz László pedig határozottan tehetségesnek tartotta ezen a téren. Ettől kezdve olyan lelkesedéssel vetették bele magukat a lapszer­kesztésbe, és annyira szívügyüknek tekintették, hogy az egyetemi tanulmányok csak másodlagossá váltak. E lázas diákélet és újságírás 1902 telére teljesen kimerí­ti Ravaszt, és az egyetemi orvos sürgős pihenőt javasol számára. Az otthoni lég­kör jót tesz neki, s tekintettel a kis távolságra, barátai gyakran meglátogatják. Ekkor ismét az Egyetemi Lapok kerül a középpontba, s ő továbbra is lelkesen ír a következő év nyaráig.[37] A harmadik egyetetemi év végéig, vagyis 1901–1903 között már több mint negyven rövidebb-hosszabb írása jelenik meg. Ír vezércik­ket, esztétikai dolgozatot, tárcát;[38] foglalkoztatja az egye­temi diákélet,[39] költemé­nyeket,[40] szerelmes verseket, elbeszéléseket ír,[41] szín­házba jár, élményeit pedig megosztja olvasóival.[42] A nemzeti ünnepre szó­nok­latot fogalmaz, amelyet az Egyetemi Kör ünnepi megemlékezésén olvas fel a város főterén,[43] hazafias al­kalmakon a magyarság nagyjairól értekezik,[44] hozzá­szól a kalotaszegi, székelyföldi emberek életéhez,[45] és esztétikai témájú egyetemi pályamunkáit, szemináriumi dolgozatait közli.[46] Ez utóbbiak közül a Mefisztó és Lucifer címűt egy másik, kéziratban maradt dolgozatával együtt Széchy Károly szemináriumára adja be, a Vajda János festő költészete című dolgozata pedig pályamunka, amellyel I. díjat nyer. Némely írásában nem riad vissza a diákos hévvel megfogalmazott froclizástól, és hol színes szavakkal cirádázott monda­tokba, hol szellemeskedő gúnyba ön­ti mondanivalóját. Komolyabb hangvé­telű dolgozatait, amelyekben esztétikai kérdésekről értekezik, utólag szigorúan kritizálta, és megállapította, hogy hiányzik belőlük a filozófiai megalapozottság. Már ekkor ráeszmél, hogy esztétikával foglalkozni alapos filozófiai stúdiumok nélkül tudományos felszínességet jelent.[47] Három kidolgozottabb esztétikai írását egy kis könyvecskében jelenteti meg 1903 tavaszán.[48]

A továbbiakban a már megadott csoportosítás szerint foglalkozom részlete­sebben Ravasz László írásaival.

A diákélet

Első vezércikkében, amely olyan hosszúra sikerül, hogy a Kolozsvári Egyete­mi Lapok három részletben közli, az egyetemi diákságnak a modern társada­lomban betöltött helyéről elmélkedik, és öntudatos önszerveződést vizionál egy Kurucdandár elnevezésű diákközösségben.[49] Az eszményi, idealisztikus kép, amely egyes lázas diákfejekben él, s amely belengi az Egyetemi Kör klubhelyiségeit, a nemes eszközökkel nemes célokért küzdő új, magyar diákértelmiség pozitív világképének lenyomata.[50]

Ravasz László programszerűen veszi számba, hogy a Kurucdandár tagjainak mi mindennel kell felvértezniük magukat. Gunyoros hangnemben beszél azon diáktársairól, akiknek az egyetemi stúdiumok a valós élettől való elzárkózást, a könyvtár avítt légkörében való csendes megbújást jelenti, és értelmiségi fel­sőbbrendűségükben mindenkit lenéznek egy kicsit.[51] A másik szélsőségesség azok csoportja, akiknek az egyetemi tanulmányok semmit nem jelentenek. Szá­mukra a diákélet a szórakozás, mulatozás jegyében telik, és hamar elpocsékolják szüleik nehezen megkeresett támogatását.[52] Ravasz László meglátása szerint – a szélsőségességek helyett, és a kötelező egyetemi tanulmányokon túl – önkép­zésre van szüksége a diákságnak, amely az előírt tanterv mellett helyet és keretet biztosít arra, hogy valóban el tudjon mélyülni az ideák és eszmék, a világot moz­gató és irányító nagy gondolatokban, és majd saját, önálló identitással lépjen ki az egyetem falai közül az életbe.[53] Szerinte az a helyes irány, ha a diák olyan gondolkodó, aki bölcsen mérlegel, mielőtt valami nagy eszme követésére adná magát; benne él a társadalom aktuális, akár pillanatnyi történéseiben, és azokat kész formálni, alakítani; lényegében szociológus, de nem teoretikus, hanem gya­korlati értelemben. Ehhez azonban nemcsak a lelkes önképzőköri munkára van szükség, hanem arra is, hogy a hallgatók részt vegyenek az egyetemi előadáso­kon. Egyes hallgatók számára azonban a tavasz elközeledtével az egyetemi au­lák csak várótermek, ahová néha kelletlen betéved az átutazóban lévő idegen, s tétován szertepillantva idegen arcokon pihenteti riadt tekintetét (Húsvéti vaká­ció az egyetemen).

A Magyar keresztény ifjúság című röpirathoz, amely az egyetemisták között ter­jed, az irodalmi esztéta kritikus hangvételben szól hozzá, míg a Kolozsvári Egye­temi Lapok főszerkesztői beköszöntőjében úgy ír a diákokról, mint akik gondo­zásra, ápolásra való facsemetékhez hasonlítanak, és továbbra is az önképzés mellett tesz hitet.[54] Csipkelődő hangvételben utasítja vissza azokat a kritikákat, amelyek az Egyetemi Kör ifjúságát érik a városban egy politikai rendezvényt követő díszvacsorán. A jelenlévő diákkörösök legnagyobb meglepetésére valaki az „ifjúság nevében” kezdi el záporoztatni keresetlen szavait, amelyek szerint az egész vezetőség méltatlan, mert helytelen irányvonalat mutat az ifjúságnak. Ma­gyarságukat firtatja, és számonkéri rajtuk, hogy miért nem politizálnak többet. Az útszéli pocskondiázásig fajuló beszédre adott válaszában Ravasz kijelenti, hogy az Egyetemi Kör vezetősége nem kíván részt venni a nyílt politizálásban, és nem avatkozik pártpolitikába, s különösen ezen inkrimináció után nem is akar semmilyen kapcsolatot ápolni ilyen emberekkel (Latiatuc feleym...).

Számára még távoli jövő, s talán tervbe sincs véve, hogy külföldön tanuljon, amikor levelet kap egy Berlinbe peregrináló diáktársától. A levél, amely nem ma­radt fenn, s így nem tudjuk, hogy kitől kaphatta, rádöbbenti, hogy azok a hall­gatók, akik külföldi egyetemekre kerülnek ki, szinte teljesen elszakadnak a hazai élet hétköznapi valóságától. Abban az időben, amikor a hírek csak a levelezés és a sajtó útján terjednek a világban, a Kolozsvári Egyetemi Lapok szerkesztői elhatá­rozzák, hogy rendszeresen kiküldik a lapot minden egyetemre, ahol magyar diá­kok tanulnak. De ő ennél továbbmegy, mert programot állít fel a külföldön ta­nulók számára: meg kell ismertetni a magyar kultúrát, a magyar nemzet szellemi kincseit a külföldi egyetemek hallgatóival és oktatóival. Minden peregrinusnak küldetése kell hogy legyen eloszlatni azokat a tévhiteket, s már-már babonás hi­edelmeket, amelyek Nyugat-Európában keringenek a magyarsággal kapcsolat­ban.[55] Példának a szászokat hozza fel, akiktől szerinte van mit tanulni ebben a vonatkozásban.[56]

Ahhoz azonban, hogy ez a szép diákküldetés teljesülhessen, először peregri­nusokra lenne szükség. Kevés a külföldön tanulni vágyó magyar diák, s egy részüknek, akik mégis vállalkoznak erre, inkább Nyugat-Európa nagyvárosi élete jelent vonzalmat, mintsem a művelődés az universitásokon. Ehhez egye­nesen nemzeti missziói tudatra van szükség, vagyis már itthon nagyon alaposan fel kell készülni, hogy kint nemes harcot tudjanak vívni, állják a kritikák sarát, és helyes érveléssel, bizonyítással tudják visszaverni azokat.[57] Az itt elméletben megfogalmazott feladatok gyakorlati megvalósítására 1905–1906-ban majd Ravasz Lászlónak is lehetősége nyílik, amikor Berlinbe megy egy évre tanulni.

A szépreményű egyetemista fiatalembereket azonban nemcsak a magasztos nagy eszmék hevítik, nemcsak a tanárok elvárásainak kívánnak megfelelni, és nemcsak a tanulmányok kínjai gyötrik, hanem a szerelemes szívdobbanások is. Minél közelebb kerül hozájuk szerelmük alanya, annál inkább forrong és lángol a szívük, s hamar arra jutnak, hogy a legőszintébb és legtisztább érzelmeket vers­be kell szedni, s adandó alkalommal valahogy el kell juttatniuk, át kell adniuk a rajongott hölgynek. Mennyivel másabb azonban, ha az illető ezt az egyetemi diáklapban olvassa, anélkül, hogy bárki más sejtené, hogy a vers neki szól. Ezt csak ő és szerzője tudja. Hogy kihez szólhattak azok a költemények, amelyeket Ravasz László ebben az időben írt, nem tudjuk meg. Olvashatjuk ezekben, hogy a kedves nevet naponta százszor el kell suttogni; akkora a szerelem, hogy ezért bármit érdemes feláldozni, még az üdvösséget is (Gyónás). De arról is olvasha­tunk, hogy amennyiben a szerelem viszonzatlan marad, az ember úgy érzi ma­gát, mint az árvácska, amelyet a nyár elmúltával az őszi hideg fagyaszt halálra (Az árvácska). Ha pedig a szerelmesek boldog találkozása romantikus szender­gésbe vált, akkor a nemes lelkű férfiú oltalmazón őrködik álmodó kedvese le­hunyt szempillái felett (Alszik a kedvesem). Az érzelmek kifejezéséhez nem is kellenek szavak, hiszen aki igazán szeret, az egy pillantásból is tudja a másik gondolatait (Levél). Néha az áhított szerelmes olyan távolinak tűnik, hogy csak álmában tud találkozni vele, de a kényszerű ébredés csalódással jár, s ezért azt kívánja, bárcsak örökre álomban maradhatna (Az álom). A Poétasor című versé­ből pedig azt tudhatjuk meg, hogy a csalódása csak fokozódik, mert feltűnik egy másik udvarló, aki mindent összezavar, s mire az érzelmek kitisztulhatnának

a kavargó leányszívben, már csak a kikosarazott ifjú sírját keresheti a temető­ben (Poétasor). Az érzelmekkel való könnyelmű játszadozást, a szerelmes ifjú életének romba döntését az édesanya haragja kíséri, de fia a súlyos csalódás elle­nére sem tud még mást tenni, csak szeretni (Az én anyám).

A szerelmes költemények talán legsikerültebb darabja egy keleti mese feldol­gozása, amelyben a szultán leánya apjának panaszolja el szerelmi bánatát, az apa pedig azt javasolja neki, hogy a palota kertjében álló fügefához forduljon, mert szíve ott megnyugvást fog találni. A leány enged az atyai tanácsnak, azonban a tragédia – mint egy görög drámában – elkerülhetetlen: a leány a gyógyító fa lombjai alatt szerelmét rajtakapja valaki mással, s a bánat azon nyomban vé­gez vele. A fügefát kivágják, hogy koporsót készítsenek belőle (A szikomorfa).

A lírai próbálkozások mellett Ravasz László néhány elbeszélést is közöl, ha­sonló témakörben. A Mese egy meséről címűben egy talpig lovagias fiatalember szó­rakoztatja szíve választottját, aki naív lelkesedéssel hallgatja, és teljesen beleéli magát az elhangzó történetbe. Egy másikban leányok naplójába olvas bele egy parányi angyal segítségével, és hoz nyilvánosságra néhány bejegyzést a féltve őr­zött gondolatokból (Kiszakított naplólevelek). Az érettebb irodalmi színvonal hatá­rait leginkább megközelítő, kidolgozottabb elbeszélésében egy papnövendék az édesanyjától levélben kapott hír miatt tér vissza szülőfalujába, ahol szerelmét szü­lői kényszerrel készülnek feleségül adni máshoz. Miközben a falu melletti erdő­ben kóborol bánatosan, eszébe jut, hogy amikor még gyermekek voltak, miként bújócskáztak ott, és riadtak meg a legkisebb neszre, mert az erdő tündérét vélték hallani, amint közeledik feléjük. Márpedig azt mindenki tudta, hogy az erdő tün­dére gonosz szándékkal jár-kel, hogy boldog párok kapcsolatát tegye tönkre, mi­vel őmaga örök boldogtalanságban él magányosan. Míg a fiú barangol, az erdő szélén egy sziklás helyhez érkezik, ahol rég látott szerelmére talál, és boldogan omlanak egymás karjaiba, hogy reményt öntsenek egymás szívébe. Olyan mélyen megrendülnek a viszontlátás örömétől, hogy a bokrok közül érkező neszek halla­tára teljes rémület fogja el őket, és ez a riadalom okozza vesztüket: a sziklaszírt­ről, ahol újra összetalálkoztak, mindketten a mélybe zuhannak. A szerelmesek halálsikolyára csupán egy ártatlan őzike néz ki egy bokorból (Az erdő tündére).

Hazaszeretet

Március 15-e kapcsán 1902-ben két írása is megjelenik. Az egyikben Ezékiel könyvének 37-ik részéből kiindulva elmélkedik a nemzet sorsa felett. Ahogyan a prófétai látomásban megelevenednek a holt csontok, úgy van szüksége a ma­gyar nemzetnek a Szentlélek általi megelevenedésre – vélekedik Ravasz László az Apokalypsis című írásában. A város főterén az egyetemi hallgatóság előtt el­mondott ünnepi beszédében március 15. szellemiségét, mint a mindenkori ifjú­ságra nézve érvényes kötelező élet- és munkaprogramot mutatja fel (Március 15.). Az Egyetemi Kör alig egy hónappal később Kossuth Lajosra emlékezik, ahol ismét ő a felkért szónok. A teljes elfogultság hangján, csupa szuperlatí­vuszban beszél róla, mint aki „a magyarság representative manje, a par ex­cellence magyar,” aki „nemcsak a magyar történelemben korszakalkotó, hanem a magyar lélekben is,” kinek „alakja áttöri a héroszok kereteit s közeledik a val­lásalapítók felé”.[58]

A Ravasz-kutatás szempontjából ismeretes, hogy a szűkebb hazájának tekin­tett Kalotaszegről és szülővárosáról, Bánffyhunyadról többször is megemlé­kezik írásaiban, s miután 1921-ben Budapestre költözött, gyakran foglalkozik az Erdélyt érintő kérdésekkel, vagy pedig jelentet meg kötetet Erdélyben. Az viszont kevésbé ismert, hogy már diákkorában, míg lelkesen írt az általa is szerkesztett egyetemi lapban, kedves hangon értekezik e vidékről s az ott élő emberekről. Feltétlenül ajánlja diáktársainak, hogy vegyék a fáradságot, és látogassanak el Bánffyhunyadra, szervezzenek ők is tanulmányi kirándulást, olvadjanak bele egy kicsit a kalotaszegi élet színes forgatagába, az ott élő emberek hétköznapjaiba.[59] Egy kisebb cikkben Székelyhon is szóba kerül, ahol a székelyudvarhelyi kollé­gium falai között több évet töltött gyermekként. Komoly hangon beszél arról, hogy változásoknak kellene eljönniük a székely nép életében, amelyeknek élet­helyzetük javulását kellene eredményezniük, s e változásokat nem bízhatják má­sokra, külső emberekre, mert azok sokszor csak a szavak szintjén akarnak tenni valamit, de a konkrét cselekvés valahogy mindig elmarad (Mirkó királyfi).

Esztétikai kalandozások

Ravasz László esztétikával foglalkozó írásai elsősorban az irodalomban va­ló elmélyültségéről tesznek bizonyságot, de foglalkoztatja az esztétika más olda­la is. Berczik Árpád[60] Himfy dalai című darabjának színpadra állítása kapcsán az újságírók színikritikai hangvételében értekezik arról, hogy az előadásnak melyek a szép, és melyek az igénytelen részei. A Kisfaludy Sándor és Szegedi Róza sze­relmének történetét feldolgozó vígjátékot 1898-ban mutatták be Budapesten, egy évvel később Debrecenben, és hamar elérkezett Kolozsvárra is. Mivel a darab­ról még debreceni premierje idején Ady Endre is írt egy kritikát,[61] és ennek hangvétele, értékelése némely pontokon feltűnő hasonlóságot mutat Ravasz László 1902-es írásával, a már korábban említett „Ady-bűvölet” jegyében fo­gant gondolatokkal találjuk szembe magunkat. Ennek ellenére – Adyval ellen­tétben – arra a következtetésre jut, hogy a darab nívóját nem annak szerzőjén kell számonkérnünk, hanem azokon az előadókon, akik meglátása szerint nem jól játszák szerepüket. Míg Ady a darab szerzőjét marasztalja el a tőle ismert stí­lusban, addig Ravasz az előadókat okolja amiatt, hogy a darab igazi értékei nem jut­nak el a színpadtól a nézőtérig.[62]

Rövid tárcáinak egyikében a főváros egyik színházi újságjában meglátott újító szándékú, kacér törekvésen élcelődik (Színésznők részletekben, mint művészeti problé­ma), egy másikban pedig a kevéssé ismert Veszelei Károly[63] költőről emlékezik meg (Veszelei Károly). Hozzászól ahhoz a kérdéshez is, hogy a zene mellett lehet-e a táncot önálló művészeti ágnak tekinteni (Miss Duncanról és a táncról). Angela Isadora Duncan, a kor egyik hírhedt táncművészének[64] előadásai kapcsán a magyar kritikusok egy része arra az álláspontra helyezkedik, hogy a tánc önálló művészeti ág, és példaként Miss Duncant hozzák fel. Ravasz László úgy véli, hogy tánc csak akkor lehet, ha van zene, s ha az hiányzik, akkor inkább hasonlítanak a mozdula­tok a cirkuszban látott pantomimesek szórakoztató műsorához.[65] E negatív vé­lemény kialakításában valószínűleg miss Duncan hírneve vetül döntőbb súllyal a latba, mintsem a témában való jártassága.

Egy hosszabb lélegzetű írásában a tudományról és a művészetről elmélkedik, s ennek apropóját abban adja meg, hogy a kor egyik költőnője, Erdős Renée[66] új verseskötettel jelentkezett. De mielőtt rátérnénk erre, vizsgáljuk meg, mit gondol Ravasz a tudomány és a művészet öncélúságáról.[67] Úgy véli, mindkettő ön­magában és önmagáért létezik. Ez nem azt jelenti, hogy mindkettőnek ne len­ne gyakorlati haszna az emberek mindennapi életében, ez azonban nem cél, hanem következmény, szükségszerű velejárója mind a tudomány, mind a mű­vészet művelésének. Amikor a tudós tudományt művel, nem ismeretet ad át, hanem objektíven, a racionális becsületesség mezsgyéjén haladva kíváncsian ku­tat az élet nagy igazságai után.[68] Amikor pedig a művész alkot, nem az alkotás során használt műfogásokat kívánja megismertetni a műkedvelőkkel, hanem ih­letettségében az élet általa meglátott szépségét kívánja kifejezésre juttatni; s mi­közben ezt teszi, nem kell kérdeznie: vajon igaz-e az, amit alkottam? Mert ezt a tudomány végzi a maga területén. De még arra sem kell választ keresnie, hogy jó dolog-e az, amit alkotott, mert ez az erkölcs tárgykörébe tartozik.

Az irodalomban jelentkező naturalista irány mint kortárs irodalmi kifejezési forma Ravasz László véleménye szerint nem arra hivatott, hogy az igazságot hirdesse, még ha művelői ezt is feltételezik magukról. Azonban mint a század­vég irodalmát friss levegővel feltöltő művészi kifejezési forma hasznosnak bi­zonyul, s éppen ezért nevezhető jónak, végső soron szépnek. Valami, ami ön­magában szép, lehet erkölcsös vagy erkölcstelen. Ez a művészet terén teljesen a szubjektív ízlésen múlik, és ez nem von le semmit a szépség objektivitásából. Az pedig, hogy a műalkotás szép, az alkotó szuverén művészi szabadságához tartozó tényező, vagyis amit a művész megoszt értő és őt követő közönségével, azt szépnek találja. Ha a közönség véleménye mégis más volna erről, ez a mű­vészt nem a közízlés kiszolgálására kell sarkallnia, hanem szabad művészi meg­győződése szerint ragaszkodhat továbbra is álláspontjához.

Ahogyan a tudomány, úgy a művészet is egyetemes. Mindkettő művelése azokra tartozik, akik erre hajlamot kaptak, s akiknek alkotásait az idő fogja az emberiség egyetemes értékei közé sorolni, vagy pedig kirostálni onnan, és fele­désbe meríteni. Az adott korban azonban mind a tudósnak, mind a művésznek kijár az önkifejezéshez, a kutatáshoz vagy az alkotáshoz való szabadság. A ze­ne, a festészet, a szobrászat, az irodalom egyetemes emberi értékeket hordoz, amelyeknek befogadásához, átvételéhez csak az utóbbi esetében beszélhetünk akadályról, nyelvi előfeltételről, a többi esetében még ez sem szükséges, és éppen ettől egyetemes. Így a tudomány és a művészet akár kozmopolitának is nevez­hető, hiszen a világon bárhol otthon kell lennie, ahol emberek élnek, és min­denhol érteni és művelni kell őket.[69] Ez spontán módon meg is történt, és tör­ténik az emberiség életében, de jól érzékelhető az is, hogy az egyes emberi kultúrák értékei egyetemes jegyeket hordoznak magukon, mint ahogyan a művé­szetük is. Ravasz László számára az egyetemes egyenlő a kozmopolitával. Véle­ménye szerint minél egyetemesebb, kozmopolitább a tudomány és a művészet, annál könnyebben hozzáférhető minden ember számára. Ez mind a tudomány, mind a művészet önmagából spontán származó tulajdonsága, és nem szükséges mesterségesen közbeavatkozni, hogy partikulárissá legyen, mert ezt is ugyanúgy önmagában hordozza konkrét művelői által, akik egy bizonyos ország lakosai vagy egy konkrét náció tagjai.[70]

Ravasz László gondolatsora a tudományról és a művészetről mint kis egye­temi dolgozat önmagában megállná a helyét, azonban az írás végén kiderül, hogy tulajdonképpen Erdős Renée legújabb verseskötete váltja ki belőle az eszmefuttatást. Bár a szándék iránya jó, mégsem tud fajsúlyossá válni, mert e zá­rósorok által a teljes írás egészen más értelmet nyer. Vagyis ez a cikke is újra megerősíti, hogy egyetemista diákként a zsurnaliszta szerepébe éli bele magát, de a Kolozsvári Egyetemi Lapok kis, provinciális lap, s így gondolatai nem jutnak el széles olvasói rétegekhez; s noha igyekszik napirenden lenni a fővárosi iro­dalmi folyóiratok és napilapok buzgó tanulmányozásával, tájékozottsága felszí­nes és részleges az irodalom vagy közélet fősodrában történő eseményekről. Ez a lap azonban éppen elegendő ahhoz, hogy benne ne Ravasz László szólaljon meg, hanem az a képzeletbeli újságíró, aki néhány nagynevű kortárs – elsősor­ban Ady – személyéből gyúródik össze, s akinek „szerepét” felölteni egy ideig tetszetős dolog egy identitásában még nem teljesen kiforrott, útját kereső, te­hetséges fiatalnak.[71]

Az irodalmi esztétika tárgykörébe tartozó tudományos hangvételű dolgoza­tai, egyetemi pályamunkái jelentik ennek a zsenge írói korszaknak a csúcsait. Pályamunkáival nemcsak I. díjat nyer, hanem dicsérő és biztató szavakat is kap Széchy Károly tanár úrtól – ezzel a feltétellel:

„[…] ha egy kicsit megsimítja, s »az idegen szavak hánytorgatásában való maga tetszelgésével« felhagy, igen jó szigorlati dolgozat lesz belőle.”[72]

Mivel ezekkel az írásaival részletesen foglalkoztam egy korábbi tanulmányom­ban,[73] itt nem bocsátkozom további elemzésekbe.

Vallásos gondolatok

Teológiai tartalmú írása – tanulmány, prédikáció vagy elmélkedés – nem je­lenik meg ebben az 1901-tól 1903-ig terjedő időben. A pásztor látomása című versében karácsony örökszép témáját bontja ki: a betlehemi éjszaka sötétségét saját korához hasonlítja, és a költemény végén annak a reménységnek ad han­got, hogy az egykor hatalmas világosságot hozó csillag ismét fel fog ragyogni, a kívánt világosságot maga a Messiás hozza el az egész világ számára, és nem fog csalódni az, aki ebben a reménységben éli meg karácsony ünnepét. A köl­teményben a világosságot hozó Messiás elsősorban az értelmi sötétségbe érke­zik meg, ahol a megfáradt vallásos gondolatok helyébe újakat hoz. Eljövetele tehát szellemi változásokat kell eredményezzen, lelki folyamatokról, megtérés­ről, újjászületésről vagy mélyebb teológiai üzenetről nem beszélnek a strófák.

Egy hosszabb cikkben, amely szintén a karácsony apropóján születik, arról szeretné meggyőzni hallgatótársait, hogy a vallás szép, emberépítő gondolatait elfogadni és elismerni nem méltatlan dolog egy művelt diákfőhöz. Ettől az írásá­tól kezdve beszélhetünk arról, hogy a vallás tárgykörébe tartozó gondolatokkal is kezd foglalkozni, amelyek a következő években (1903–1907) bontakoznak ki. Érdeklődési körébe kerül a vallás és tudomány, a vallás és művészet (kultúra) kapcsolata, valamint a vallásos nevelés. Összehasonlítja a keresztyén vallást a vi­lágvallásokkal, filozófiai témájú értekezéseket közöl. Egyre elmélyültebben tár­gyalja témáit.

A Karácsonyi ének című írásában úgy vélekedik, hogy a vallásosság épphogy nem ellenkezik az emberi természettel, hanem része annak:

„A vallás az egészséges emberi lélek egyik tevékenysége, melynek éppen a hiá­nya betegség vagy abnormitás. No mármost szétnézve a világon azt látjuk, hogy az emberek egy része ateista, más része csak félig vallásos, olyan babonaformá­ban leledző, s csak igen kevés részébe él az igazi vallásosság. Megszédül az em­ber e sötét látványon. A gazdasági nyomor derűs kép ehhez a lelki szegénység­hez képest.”[74]

Általánosságában véve elmondhatjuk, hogy Ravasz László írásának kelet­kezése idején a korszellem azt hangoztatja, hogy a vallás nem képes áthatni az ember egész szellemi életét, ezért egyre többen vannak azok – különösen a tár­sadalom művelt rétegeiben –, akik szellemi szükségleteik kielégítését inkább ta­lálják meg egyoldalúan a tudományban vagy a művészetben. Egyre fontosabb lesz a tények és az emberi értelemmel érzékelhető világban végbemenő fo­lyamatok vizsgálata, a tudományos búvárkodás, s eközben a vallást egyre in­kább az illúziók világába helyezik. A tudomány a 19. század végére olyan lendü­letet kap, a technikai vívmányok oly mértékben lenyűgözik az embereket, hogy sokan megfeledkeznek arról, hogy az érzéki világon kívül létezhet még más is. Míg korábban a hit türelmetlenségét lehetett tapasztalni a tudománnyal szem­ben, ez most a visszájára fordult, a tudomány egyre türelmetlenebb a vallással szemben. A tudomány eszközi mivoltából céllá változott. A társadalomban él egy előzetes feltevés Jézus Krisztusról és a keresztyén egyházról is, azonban míg az emberi gondolkodásban nem következik be fordulat, addig nehezen vagy szinte lehetetlen az isteni logikát lekövetni.

Ravasz László lehetőséget vél felfedezni a körülményekben: meg kell szólí­tani a kételkedőket, és meggyőző módon kell kifejteni előttük, hogy a vallásos­ság nem zárja ki a tudomány iránti érdeklődést vagy a művészetek ápolását. A vallás nem ellensége sem egyiknek, se másiknak, mert az igazi vallásosság nem képez akadályt, hanem inkább felébreszti a szellemi érdeklődést. Nem az a cél­ja, hogy elzárja az emberi látást a kor szellemi élete elől. Sem a tudomány, sem a művészetek iránt érdeklődő, rajongó és azokat művelő, kiváló szellemiségek­nek nem kell attól tartaniuk, hogy közben vallásosak is, mert a vallás erkölcs, amelyre mind a tudósnak, mind a művésznek, mind a munkáik iránt élénk ér­deklődést mutató személyeknek szükségük van.

Ravasz László arra a vallástudományi tételre igyekszik rámutatni a liberális teo­lógia antropocentrikus álláspontjából kiinduló gondolataival, hogy a vallásosság és a műveltség, vagyis a vallás és a tudomány nem ellentétei vagy ellenfelei, neta­lán ellenségei egymásnak, hanem kiegészítői a teljes emberi létnek. Itt az eszmé­nyi valláserkölcsi nézet szólal meg, amelyet későbbi írásaiban is viszontlátunk némileg árnyaltabb formában. Itt még kevésbe expliciten fogalmaz, és érződik, hogy ezen nézet mögül is hiányzik a mélyebb tudományos megalapozottság. Figyelmeztetni kívánja olvasóit, hogy az ifjúság gondtalan évei hamar elsuhan­nak, s a felnőttkor rohanó világában még kevésbé jut idő a vallásosság kiérlelő­désére. Az öregkorban viszont valami sürgető kapkodás jelentkezik, amikor az ember szinte azonnal szeretné pótolni a vallásosság terén elkövetett mulasztá­sait. A sietség, amely a sok évtized alatt megspórolt „munkát” igyekszik ön­maga irányába törleszteni, felszínességhez vezet.[75] Észrevétele azonban nem túl meggyőző, hiszen olyasmiről beszél, amelyet ő maga még nem tapasztalt meg, s kérdés, hogy ez az érvelés milyen súllyal eshetett a latba egy energikus, fia­tal, de korából fakadóan kissé felelőtlen generáció számára.

A lélektani megközelítés után a kérdést egyház-, és kultúrtörténeti szempont­ból tárgyalja, és kijelenti, hogy a középkori egyház krízisét a dogmafejlődés meg­rekedése okozta, s emiatt az emberiség úgy lépett az újkorba, hogy valójában nem kapott választ vallásos kérdéseire:

„A középkorban éppen e fogalmakat, képzeteket: a dogmákat tekintették az örök isteni igazságnak, pedig azok az igazságnak kifejezési módjai. Más intelli­genciájú kor másként fejezi ki az igazságot. Az emberiség fejlődött, de dogmái nem fejlődtek. S egyszer csak kinőtt belőle. Mesének tartotta a dogmákat – s en­nek a tekintélyével megdőlt a vallás is.” [76]

Ravasz László úgy véli, ezt a helyzetet azóta sem lehetett egészében megvál­toztatni, s ennek az egyik oka, a vallási megújulás helyett a felekezetieskedés­nek minősített fejlemény jelentkezett. De nézete szerint van megoldás a vallás igazi lényegének felismerése által, s ezt a „megszentelődött élet” fogalmával fe­jezi ki, mert

„[…] a vallás nem fogalom, dogma, történeti tény, hanem a benső, megszente­lődött élet.”[77]

Ez lényegében megegyezik tanárának, Schneller Istvánnak álláspontjával, aki így határozza meg a vallást:

„A vallás az emberi szellemben, mint egységesben lefolyó viszonyulás az ember és Isten között, melynek célja az ember létének, üdvének biztosítása és ezzel Isten országának eljövetele.”[78]

Ezzel Schneller István azt a gondolatot kívánja cáfolni, amely a vallást egy­oldalúan az emberi szellem tevékenységeinek szférájába próbálja helyezni, és azt vagy értelmi, vagy érzelmi, vagy pedig akarati megnyilvánulásnak tekinti. Felfo­gása pontosabb magyarázatot ad arra, hogy Ravasz László miért tart távolságot a tisztán racionális megközelítéstől, és miért fogalmaz úgy, hogy „a vallás nem fogalom, dogma, történeti tény”. A vallást az emberi értelem szférájába helyez­ni annyit jelent, hogy az ismeret szemszögéból közelítünk hozzá. Ez jellemezte a skolasztikát, az ortodoxiát és a racionalizmust. Ez egyfelől azt eredményezte, hogy a vallásos gondolkodást az egyház határozta meg dogmáival, másfelől az ész teljesen függetleníteni akarta magát a dogmáktól. Ez a felfogás azt a csapdát rejti magában, hogy a vallásosságot kizárólag az intelligencia, az ismeretek mi­nősége vagy mennyisége határozná meg.

Ravasz László úgy véli, a világ megismerésére, felderítésére irányuló vágy, il­letve a spiritualitás iránti igény és hajlam ugyanannak az embernek alaptulajdonsága. Ha ezeket kijátszuk egymás ellen, vagy pedig konfliktusba hozzuk egymással, akkor az élet egyetemes harmóniáját bontjuk meg. Ebből jut el arra a következtetésre, hogy a vallás és a tudomány között nincs ellentét, hanem egyenlő joggal bírnak az emberi élet terén. Nincs sem alá, se fölérendeltségi vi­szony egyik vagy a másik kárára vagy javára, de ezzel nem egyenlőségjelet tesz a kettő közé, hanem egymás mellé helyezi őket:

„A tudomány és vallás szent harmóniába hajlik össze. Egyenlő jogú lelki képes­ség és tevékenység mind a kettő. Isten teremtett minket megismerő lényekké, Isten teremtett vallásos lényekké. A tudomány igazságai nem mondanak ellent a vallásos igazságoknak. Az örök igazságok között örök béke van.”[79]

Ez ismét csak megegyezik Schneller István felfogásával, aki így vélekedik:

„A tapasztalat azt mutatja, hogy az ismeretek fokozása, az értelmi tényezők egy­oldalú érvényesülése nem fokozza a vallásosságot.”[80]

Ravasz azzal tekinti befejezettnek a kérdést, hogy rá kell venni ifjú kortársait arra: már ifjúkorukban fedezzék fel maguknak a vallás igazi értelmét és értékeit. Írásában – látens módon – missziót végez, és ezt a szándékot nem téveszti ösz-sze a keresztyén kultúra propagálásával. Kísérletet tesz a vallás igazságainak feltárására, azonban ezt annak az árán teszi, hogy ezt az igazságot megpróbálja hozzászelídíteni a modern gondolkodás feltevéseihez.

Schneller István dolgozatában találunk még egy-két fontos tételt, amelyeket azért érdemes figyelembe venni, mert ezek segítséget nyújtanak Ravasz László korai gondolkodásának jobb megértéséhez. Miután Schneller azt tisztázza, hogy a vallást nem lehet egyoldalúan az ismeret szférájába helyezni, megállapítja, hogy ugyanez igaz az érzelem és az akarat vonatkozásában is. Ha az egyoldalúság az érzelemre vonatkozik, akkor ez a kultúra, a tudomány és a művészet lebecsülé­sét, illetve a világtól elzárkózó magatartás vonja maga után, s így a vallásosság az érzelgősséggel kerül nagyon szoros összefüggésbe. Ebből az egyoldalúságból következik az értelmi szféra mellőzése, illetve az akarat és a cselekvés elhanya­golása, amely a szellem gyakorlati irányultságától való elszigetelődéshez vezet. A vallásosság nem helyezhető pusztán az akarat szférájába, mert ez azzal a koc­kázattal jár, hogy ez vagy a minden gondolkodás (értelem) és érzelem nélküli, vak küzdelemben fog megnyilvánulni, vagy pedig az egyénen kívüli, külső hata­lom szolgálatába fog süllyedni.[81] Schneller ezek alapján jut arra a maga végkö­vetkeztetésére:

„A szellem egyes ágazataiba egyoldalúan nem helyezhetjük a vallást, mert külön­ben csakis annak torzalakját nyerjük.”[82]

Mindezek alapján érthetőbbé válik, hogy a vallásosság kérdésében Ravasz miért fordul szembe a dogmatizmussal, miért nem tekinti fontosnak az egyház hitvallásait, miért tart távolságot a belmissziói mozgalmak pietista irányával, és miért nem merül el a közéletben jobban, mint egyébként teszi. A téma, amelyre dolgozatában kitért, azon kevesek közé tartozik ebből az időszakból, amely né­hány évvel később keletkezett írásaiban is előjön. Ezekben tovább mélyíti gon­dolatait, de alapállásán még nem változtat. A preparátum ugyanaz marad, de a preparálás tudományosan megalapozottabbá válik. Soraiból most az tűnik ki, hogy nincs különbségtétel a vallás és a hit, a vallásosság és a hitélet kifejezések között. Ekkor a vallás, a vallásosság szavakat mindenre használja nagy általá­nosságban, miközben egy-egy mondatában az érzékelhető, hogy amikor vallást mond, akkor inkább a hitre gondol, amikor pedig vallásosságról beszél, akkor ezen a hitéletet érti. Itt is Schneller István hatását fedezhetjük fel, hiszen pro­fesszora ekképpen reflektált erre:

„Mi szerencsétlen módon a vallást az egyházzal, a vallásosságot az egyházias­sággal tévesztjük össze, sőt az egyiket a másikkal azonosítjuk, teljesen megfe­ledkezve nevezetesen a keresztyén vallásnak az egész világot rendeltetése szerint átható kovász-természetéről. Sokkal nagyobb a keresztyén vallásnak az életet megha­tározó ereje, mint azt az egyházi szemüveges sejti.”[83]

Schneller István – érthető módon – a keresztyénséget érti a valláson, azon­ban felfogásában olyan egyetemes megközelítésnek ad hangot, amelynek képle­te szerint a vallás ≠ egyház és vallásosság ≠ egyháziasság. Ezzel táptalajt ad an­nak, hogy a vallást ne exkluzivista módon szemléljük, hanem úgy, mint amely az egyház határain túl a tudományban, a kultúrában és a közélet minden terüle­tén fejti ki hatását, és ezzel minden irányból egységes egészbe fogja az emberi életet.

1903 nyarán Ravasz László a Kolozsvári Egyetemi Lapok vakáció előtti utolsó lapszámában egy pünkösdi elmélkedést közöl, de ez a rövid írás sem tartalmaz bibliai vagy teológiai üzenetet, hanem inkább a Lélek nemzetet felemelő hatá­sának gondolatát bontja ki benne eléggé homályos formában.[84]

Összefoglalás

Ravasz László azon írásai, amelyeket az 1900-tól 1903-it terjedő időszakban vetett papírra, azt tükrözik, hogy a teológiai tanulmányok még nem tették teo­lógussá az írói készséggel rendelkező egyetemi hallgatót. Megmutatkozik írói vénája, és jóllehet egy-két dolgozatában olyan témákat, kérdéseket vet fel konk­rétan, amelyek a következő években született írásainak lényegi tartalmát képe­zik, legtöbbjük inkább csak látens módon jelentkezik. Érdeklődése nagyon ek­lektikus, eszményképe a kritikai hangvételű zsurnaliszta, a szárnyait bontogató irodalmár. Sorai a mindenhez értő és mindenhez az ifjúság megfellebbezhetet­len hevével hozzászóló bölcselkedőről tanúskodnak. A megalapozott ismeretek hiányára azonban van magyarázat. Még maga sem döntötte el pontosan, mi is az, ami tényleg érdekli. Sok mindenről hall az egyetemi előadásokon, sokat ol­vas, napirenden próbál lenni a világban zajló történésekkel, de kiforrott állás­pontja még nincs. A tárgyi tudás hiányában intuitív természetére hagyatkozik, helyenként jól ráérez a témára, gondolatai koherensek és találóak, máskor azon­ban a diákos magabiztosság kevésnek bizonyul. Szerepjáték ez a szó jó értel­mében véve, amely az útkereső, nyitott gondolkodású egyetemi hallgató értel­miségi szárnypróbálgatása. Még nem törekszik arra, hogy szellemileg független legyen mestereitől, de önállósága nyilvánvaló annak sikeresebb és kevésbé sike­res megnyilvánulásaival együtt.

Felhasznált irodalom

Ady Endre: A halottak. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1901/3), 38–39.

Ady Endre: Azuba. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/26), 349–350.

Ady Endre: Áldomás. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok. V. (1902/22), 315.

Ady Endre: Dankó Pista. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VII. (1903/5), 84–85.

Ady Endre: Éjimádó. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/13), 192.

Ady Endre: Félhomályban. Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/17), 259.

Ady Endre: Hervadáskor. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1901/7), 97.

Ady Endre: Himfy dalai. (Vígjáték három felvonásban, egy előjátékkal. Írta: Berczik Árpád. A debreceni színház premierje 1899. január 20-án.) In: Debreceni Főiskolai Lapok, XLI./6 (1899. január 25).

Ady Endre: Kossuth halálának évfordulóján. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/ 19), 289.

Ady Endre: Lázban. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/25), 338.

Ady Endre: Még egyszer. Láng József Könyvnyomdája, Nagyvárad 1903.

Ady Endre összes versei. I–II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1974.

Ady Endre: Sirasson meg. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/15), 219. Ady Endre: Versek [Édes anyámnak, hálám, tiszteletem és szeretetem jeléül]. Debrecen 1899.

Antal József: Dr. Kovács Ödön élete és munkássága (1844–1895). Szemle Füzetek 17. Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár 1995.

Báthory Zoltán – Falus Iván (szerk.): Pedagógiai Lexikon. III kötet. Keraban Kiadó, Bu­dapest 1997, 291–292.

Buzogány Dezső: A Kolozsvári Református Theologiai Fakultás létrejöttének rövid története. In: Kozma Zsolt (szerk.): Akik jó bizonyságot nyertek. A Kolozsvári Reformá­tus Theologia tanárai 1895–1948. Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár 1996, 5–28.

Gaal György: Egyetem a Farkas utcában. A kolozsvári Ferenc József Tudományegye­tem előzményei, korszakai és vonzatai. Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Tár­saság, Kolozsvár 2012.

Gaal György: Málnási Bartók György (1882–1970). In: Kozma Zsolt (szerk.): Akik jó bizonyságot nyertek. A Kolozsvári Református Theologia tanárai 1895–1948. Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár 1996, 70–74.

Gálfy Zoltán: Pokoly József (1866–1933). In: Kozma Zsolt (szerk.): Akik jó bizonyságot nyertek. A Kolozsvári Református Theologia tanárai 1895–1948. Protestáns Teológiai In­tézet, Kolozsvár 1996, 79–89.

Gönczi Lajos (szerk.): A székelyudvarhelyi Evang. Reform. Kollegium Értesítője az 1898/99. iskolai tanévről. Becsek D. fia könyvnyomdája, Székelyudvarhely 1899.

Gönczi Lajos (szerk.): A székelyudvarhelyi államilag segélyezett Evang. Reform. Kollegium Érte­sítője az 1899–1900. iskolai tanévről. Becsek D. fia könyvnyomdája, Székelyudvarhely 1900.

Hoop, Froukje de: Nagy Károly (1868–1926). In: Kozma Zsolt (szerk.): Akik jó bizony­ságot nyertek. A Kolozsvári Református Theologia tanárai 1895–1948. Protestáns Teoló­giai Intézet, Kolozsvár 1996, 90–104.

Isidora Duncan. In: Wikipedia. Twer Free Encyclopaedia. https://en.wikipedia. org/wiki/ Isadora_ Duncan (2020. júl. 11.).

Kajlós [Keller] Imre (szerk.): Dr. Böhm Károly élete és munkássága. I. kötet. A Madách-Társaság kiadása, Besztercebánya 1913.

Karády Viktor: Kolozsvár mint iskolaváros a Kárpát-medence elitképzési piacán 1872–1918. In: Batiz Enikő – Nagy László – Soós Anna (szerk.): 140 éves a kolozsvári ma­gyar nyelvű egyetemi oktatás. Presa. Universitară Clujeană, Kolozsvár 2013, 237–244.

Kelemen Attila: Molnár Albert (1849–1901). In: Kozma Zsolt (szerk.): Akik jó bizony­ságot nyertek. A Kolozsvári Református Theologia tanárai 1895–1948. Protestáns Teoló­giai Intézet, Kolozsvár 1996, 54–64.

Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar életrajzi lexikon. I–II. kötet. Akadémiai Kiadó, Bu­dapest 1967.

Kolumbán Vilmos József: Református teológia Kolozsvárott. Az első évtizedek. In: Teológiai Fórum, XI. (2017/2), 5–21.

Kovács Ábrahám: A liberális teológia és a vallástudomány: Kovács Ödön vallásbölcsé­szeti kézikönyve. In: Hoppál Mihály – Kovács Ábrahám (szerk.): Tanulmányok a ma­gyar vallástudomány történetéről. Vallástudományi Könyvtár 1. Magyar Vallástudományi Társaság – L’Harmattan Kiadó, Budapest 2010, 106–130.

Kovács Ábrahám: Hitvédelem és egyháziasság. A debreceni újortodoxia vitája a liberális teológiá­val. L’Harmattan Kiadó, Budapest 2010.

Kozma Dezső: Meltzl Hugó és a magyar irodalom. In: Korunk, 3. folyam, XX. (2009/ 10), 94–98.

Kozma Zsolt: Kenessey Béla (1858–1918). In: uő (szerk.): Akik jó bizonyságot nyertek. A Kolozsvári Református Theologia tanárai 1895–1948. Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár 1996, 29–53.

Kulcsár Árpád: „A magától értetődő dolgok elmélete…” Filozófiai és esztétikai voná­sok Ravasz László gyakorlati teológiai gondolkodásában. In: Református Szemle, 108. (2015/6), (603–687), 660–670.

Lukács Olga: Az Erdélyi Református Egyház és a teológiai oktatás története a 19. szá­zad második felében. Presa Universitară Clujeană, Cluj–Napoca 2007, 189–193.

Márki Sándor: A Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem története 1872–1922. Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged 1922.

Molnár János: Kecskeméthy István (1864–1938). In: Kozma Zsolt (szerk.): Akik jó bi­zonyságot nyertek. A Kolozsvári Református Theologia tanárai 1895–1948. Protestáns Teo­lógiai Intézet, Kolozsvár 1996, 65–78.

Nagy Géza: A Kolozsvári Református Theologiai Fakultás története. Erdélyi Református Egy­házkerület, Kolozsvár 1995.

Nagy Károly: Emlékezés Molnár Albertre. In: Egyházi beszédek, orációk, imák. Írta Molnár Albert előbb mezősámsondi, majd marosvásárhelyi lelkész, végül a gyakorlati theo­logia nyilvános, rendes tanára a Kolozsvári Református Theologiai Fakultáson. Összegyűjtötte és sajtó alá rendezte Nagy Károly theologiai tanár. Az Erdélyi Re­formátus Egyházkerület Iratterjesztése, I. kiadás 1906, II. kiadás 1927, IX–XVII.

Pálfi József: Református felsőoktatás Erdélyben. Universitassors a reformációtól a Kolozsvári Tudományegyetemig. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár 2009.

Tunyogi Lehel: A rejtőzködő állítmány. Kecskeméthy István élete és munkássága. Erdélyi Re­formátus Egyházkerület, Kolozsvár 2009.

Tunyogi Lehel: The Life and Work of István Kecskeméthy Csapó. A Hungarian Theologian and Biblical Scholar in Transylvania. Exit Publishing House, Kolozsvár 2008.

Ravasz László: Aisthesis. Három széptani kérdés. Szerző kiadása. Gámán nyomdája, Ko­lozsvár 1903.

Ravasz László: Alszik a kedvesem. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/16), 250.

Ravasz László: A kuruczdandárról. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1901/8), 109–111; (1901/9), 125–126; (1901/10), 133–134.

Ravasz László: A pásztor látomása. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/3), 35–36.

Ravasz László: Apokalypsis (Március 15). In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/19), 281–282.

Ravasz László: A szikomorfa. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1903/6), 103–104.

Ravasz László: A tanítóképző intézet Erzsébet ünnepélye. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/ 2), 32.

Ravasz László: Az álom. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/23), 326.

Ravasz László: Az árvácska. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/11), 165–166.

Ravasz László: Az egyetemi kör félévzáró közgyűlése. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/20), 295–298.

Ravasz László: Az erdő tündére. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/16), 247–249.

Ravasz László: Az én anyám. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/1), 11.

Ravasz László: Az érzékiség a művészetben. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1903/10), 180–181.

Ravasz László: Beköszöntő. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/1), 1.

Ravasz László: Emlékezéseim. A Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest 1992.

Ravasz László: Gyónás. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1901/8), 113.

Ravasz László: Himfy dalai. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/14), 212.

Ravasz László: Húsvéti vakáció az egyetemen. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/ 23), 327–328.

Ravasz László: Imperiális diákpolitika. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/2), 19–21.

Ravasz László: Kalotaszegről és egyébről. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/1), 8–9.

Ravasz László: Karácsonyi ének. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/3), 41–42.

Ravasz László: Kiszakított naplólevelek. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1903/6), 71–73.

Ravasz László: Kossuth Lajos. (Elmondta a szerző az Egyetemi Körnek április 6-án rendezett Kossuth-gyászünnepélyén.) In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/22), 314–315.

RavaszLászló: L’art pour l’art, la science pour la science. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1903/4), 69–71.

Ravasz László: Latiatuc feleym... In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/2), 27–28.

Ravasz László: Levél. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/20), 291.

Ravasz László: Magamról. Theologia önéletrajzokban. Coetus-sorozat I. Coetus Theologo­rum, Debrecen 1944.

Ravasz László: Magyar Keresztyén Ifjúság – új szempontból. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/25), 340.

Ravasz László: Március 15. (Elmondta a szerző az Egyetemi Kör főtéri ünnepén.) In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/20), 290.

Ravasz László: Mefisztó és Lucifer. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1903/10), 182–186.

Ravasz László: Mese egy meséről. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/2), 25–26.

Ravasz László: Mirkó királyfi. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/2), 24–25.

Ravasz László: Miss Duncanról és a táncról. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/26), 348–349.

Ravasz László: Nagy Károly. Naplótöredék. In: uő: A halál árnyékában. Temetési beszé­dek. Sylvester-kiadás, Budapest 1927, 201–231.

Ravasz László: Örök diákok. Magamról. In: uő: Alfa és Omega. Prédikációk, beszédek, cikkek. II. kötet. Franklin-Társulat, Budapest 1932, (305–308), 306.

Ravasz László: Poétasor. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/26), 353–354.

Ravasz László: Pünköst. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1903/10), 163.

Ravasz László: Színésznők részletekben, mint művészeti probléma. In: Kolozsvári Egye­temi Lapok, V. (1902/15), 239.

Ravasz László: Vajda János festő költészete. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1903/10), 186–189.

RavaszLászló: Veszelei Károly. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/23), 322.

Schneller István: A vallásról. I. In: Protestáns Szemle. XIX. (1907/7), 419–427.

Schneller István: A vallásról. III. In: Protestáns Szemle, XIX. (1907/9), 575–582.

Somogyi Alfréd: A Losonci Teológiai Akadémia tudományművelése. In: Teológiai Fórum, 8. (2014/1), 92–125.

Zoványi Jenő: Magyarországi Protestáns Egyháztörténeti Lexikon. Szerk. Ladányi Sándor. 3. javított és bővített kiadás. A Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest 1977.

--------------

Jegyzetek

** Jelen tanulmány a Collegium Talentum 2019 program támogatásával készült.

[1] Lukács Olga: Az Erdélyi Református Egyház és a teológiai oktatás története a 19. század második felében. Presa Universitară Clujeană, Cluj–Napoca 2007, 189–193.

[2] Buzogány Dezső: A Kolozsvári Református Theologiai Fakultás létrejöttének rövid története. In: Kozma Zsolt (szerk.): Akik jó bizonyságot nyertek. A Kolozsvári Református Theologia tanárai 1895–1948. Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár 1996, 5–28.

[3] Ld. erről részletesen: Pálfi József: Református felsőoktatás Erdélyben. Universitassors a reformáció­tól a Kolozsvári Tudományegyetemig. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár 2009.

[4] Kovács Ödön (1844–1895) Mezőbándon született, tanulmányait Marosvásárhelyen és Nagy­enyeden végezte. 1866-tól Hollandiában tanult (Utrecht, Leiden), ahol 1869-ben doktori fo­kozatot szerzett. Még ebben az évben hazatért, és a Nagyenyedi Theologiai Fakultás tanára lett, ahol szellemisége egyre inkább meghatározóvá vált. A liberális teológia egyik legkarakteresebb képviselője, a magyar vallástudomány úttörője. A vallásbölcselet kézikönyve című kétkötetes mun­kájában elsőként dolgozza ki magyar nyelvterületen a vallások tanulmányozásának rendszerét. Életének és munkásságának jelentőségéről bővebben: Antal József: Dr. Kovács Ödön élete és mun­kássága (1844–1895). Szemle Füzetek 17. Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár 1995. Kovács Ábrahám: A liberális teológia és a vallástudomány: Kovács Ödön vallásbölcsészeti ké­zikönyve. In: Hoppál Mihály – Kovács Ábrahám (szerk.): Tanulmányok a magyar vallástudomány történetéről. Vallástudományi Könyvtár 1. Magyar Vallástudományi Társaság – L’Harmattan Kiadó, Budapest 2010, 106–130.

[5] Szász Domokos (1838–1899) Nagyenyeden született, tanulmányait itt és Marosvásárhelyen végezte. 1855 és 1859 között Kolozsváron tanul teológiát, 1860 és 1861 között pedig Heidel­bergbe peregrinál. Lelkészi szolgálatát Kolozsváron kezdi meg, az Erdélyi Református Egyház­kerület 1885-ben választja meg püspökének. A Magyarországi Protestáns Egylet és a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság oszlopos tagja, egyházi irodalmi tevékenysége elsősorban a kor saj­tójában bontakozott ki. A 19. századi Kolozsvár protestáns szellemiségének meghatározó alak­ja. Ld. Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. 3. javított és bővített kiadás, szerk. Ladányi Sándor). A Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest 1977, 569.

[6] Részletesen: Márki Sándor: A Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem története 1872–1922. Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged 1922. Gaál György: Egyetem a Farkas utcában. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem előzményei, korszakai és vonzatai. Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság, Kolozsvár 2012. Karády Viktor: Kolozsvár mint iskolaváros a Kárpát-medence elitképzési piacán 1872–1918. In: Batiz Enikő – Nagy László – Soós Anna (szerk.): 140 éves a kolozsvári magyar nyelvű egyetemi oktatás. Presa Universitară Clujeană, Kolozsvár 2013, 237–244.

[7] Nagy Géza: A Kolozsvári Református Theologiai Fakultás története. Erdélyi Református Egyház­kerület, Kolozsvár 1995, 16–32.

[8] Részletesen: Kolumbán Vilmos József: Református teológia Kolozsvárott. Az első évtizedek. In: Teológiai Fórum, XI. (2017/2), 5–21.

[9] Somogyi Alfréd: A Losonci Teológiai Akadémia tudományművelése. In: Teológiai Fórum, 8. (2014/1), 92–125.

[10] Kenessey Béla (1838–1918). Édesapja Kenessey Albert tengerésztiszt, 1948-as szabadság­hős, a magyar hajózásügy elméleti szakembere, aki hajózási iskolát alapított, s ennek igazgatója volt. Kenessey Béla Szegeden kezdte el tanulmányait, teológiát Budapesten és Utrechtben ta­nult. 1883-tól a Budapesti Református Teológiai Akadémia ószövetségi tanszékének magántanára, 1886-tól professzora. A KIE ifjúsági elnöke, a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság titkára, 1889-től a Protestáns Szemle szerkesztője, a Dunamelléki Református Egyházkerület aljegyzője. 1895-től Kolozsváron teológiai tanár, 1899-től az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettes főjegyzője, majd 1908–1918 között püspöke. Megválasztása teljesen egyhangúlag történt. Szabó Aladárral és Kecskeméthy Istvánnal együtt a belmisszió úttörője. Ld. bővebben: Kozma Zsolt: Kenessey Béla (1858–1918). In: uő. (szerk.): i. m. 1996, 29–53. Nagy Géza: i. m. 28.

[11] Kecskeméthy István (1864–1938) dunamelléki kisbirtokos családban született Pakson, ahol édesapja postamester volt. Tanulmányait Gyönkön és Nagykőrösön, illetve Budapesten végez­te, és itt a teológia mellett bölcsészetet is hallgatott. Szabó Aladárral és Kenessey Bélával a bel­misszió buzgó képviselője. 1890-ben szerez keleti és összehasonlító nyelvészetből doktori címet, majd Budán négy, Pakson egy évet szolgált lelkipásztorként. 1895-től haláláig a kolozsvá­ri teológia tanára volt. Több ó- és újszövetségi könyvhöz írt kommentárt és évtizedeken ke­resztül dolgozik a Szentírás fordításán, amelyet végül nem tud teljesen befejezni. A kéziratban fennmaradó munka hányatott sors után jelent meg 2002-ben (Biblia. Kecskeméthy István fordítása. Sajtó alá rendezte: Adorjáni Zoltán, Bálint Ágnes, Bodó Kinga, Gálfalvy Ágnes. Koinónia Ki­adó, Kolozsvár 2002; 2. kiadás: 2009). Ő alapította és szerkesztette a Kis Tükör belmissziói lapot, és ebben jelentette meg hitébresztő cikkeit. Ld. bővebben: Molnár János: Kecskeméthy István (1864–1938). In: Kozma Zsolt (szerk.): i. m. 65–78. Nagy Géza: i. m. 30. Tunyogi Lehel: The Life and Work of István Kecskeméthy Csapó. A Hungarian Theologian and Biblical Scholar in Transylvania. Exit Publishing House, Kolozsvár 2008. Átdolgozott magyar kiadása: A rejtőzködő állítmány. Kecskeméthy István élete és munkássága. Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár 2009.

[12] Pokoly József (1866–1933), Kozma József felsőszabolcsi esperes unokája Késmárkon és Sárospatakon járt iskolába, majd teológiai tanulmányait ez utóbbi helyen kezdte meg, és Debre­cenben fejezi be. Miközben a Tisza család geszti birtokán házitanító, bölcsészeti és jogi tanul­mányokat folytatott Budapesten. 1894 elején Geszten volt lelkipásztor. Innen költözött Ko­lozsvárra, ahol egyháztörténetet tanított a teológiai fakultáson. Fő műve: Az Erdélyi Református Egyház története 1556–1880. I–III. kötet. Franklin Társulat, Budapest 1904. Ld. bővebben: Gálfy Zoltán: Pokoly József (1866–1933). In: Kozma Zsolt (szerk.): i. m. 79–89.

[13] Nagy Károly (1868–1926) Sepsiszentgyörgyön végzi iskoláit és Nagyenyeden, Marburg­ban és Utrechtben tanult teológiát. Előbb Sepsiszentgyörgyön volt vallástanár, majd Brassóban és Nagyenyeden lelkész. Már az 1894/1895-ös tanévben teológiai tanár Nagyenyeden, 1895-től Kolozsváron. A teológiai fakultás megnyitásakor ő az egyetlen tanár, aki nemcsak doktori címmel, de magántanári vizsgával is rendelkezik. 1908–1918 között egyházkerületi püspök­helyettes, főjegyző, 1918–1926 között az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Kenessey Béla után a második teológiai tanár, akit kolozsvári teológiai tanárként választottak meg püs­pöknek. Elismert Kálvin-kutató. Ld.: Hoop, Froukje de: Nagy Károly (1868–1926). In: Kozma Zsolt (szerk.): i. m. 90–104. Ravasz László: Nagy Károly. Naplótöredék. In: uő: A halál árnyékában. Temetési beszédek. Sylvester-kiadás, Budapest 1927, 201–231. Nagy Géza: i. m. 30.

[14] Molnár Albert (1849–1901). Édesapja, Molnár György lelkipásztor. Dédnagyapja Antal János, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Nagyapja, Molnár Sámuel és nagybátyja, Molnár János marosvásárhelyi teológiai tanárok voltak. A marosvásárhelyi kollégiumi évek után Nagyenyeden tanult teológiát, Kovács Ödön tanítványa Nagy Károllyal és id. Bartók György­gyel. Marburgba és Lipcsébe peregrinál, ahol a teológia és a filozófia mellett természettudomá­nyokat is tanul. 1875-től vegytant és természetrajzot tanított a marosvásárhelyi kollégiumban, majd Budapestre költözött, ahol irodalmat oktatott. Innen hazatérve előbb Mezősámsondon és Marosvásárhelyen végzett lelkészi szolgálatot 1895-ig, amikor meghívták a kolozsvári teológiai fakultás első gyakorlati teológiatanárának. Tanári feladatait és egyéb egyházi teendőit 1901-ig, hirtelen bekövetkezett haláláig végezte. Ld. bővebben: Nagy Károly: Emlékezés Molnár Albert­re. In: Egyházi beszédek, orációk, imák. Írta Molnár Albert előbb mezősámsondi, majd marosvásárhelyi lel­kész, végül a gyakorlati theológia nyilvános, rendes tanára a Kolozsvári Református Theologiai Fakultáson. Összegyűjtötte és sajtó alá rendezte Nagy Károly theologiai tanár. Az Erdélyi Református Egyházkerület Iratterjesztése, I. kiadás 1906, II. kiadás 1927, IX–XVII.; illetve Kelemen Attila: Molnár Albert (1849–1901). In: Kozma Zsolt (szerk.): i. m. 54–64. Nagy Géza: i. m. 29.

[15] „Kovács tanítványai közül Nagy Károly már a reformátori hit és konfessziók értékét is hangsúlyozza, Molnár Albert pedig felmutatja a belmisszió és az egyház szoros kapcsolatát.” Nagy Géza: i. m. 15.

[16] Uo. 29.

[17] Id. Gönczi Lajos (1852–1929) Kelementelkén született. Marosvásárhelyi gimnáziumi ta­nulmányainak elvégzése után 1871-ben köztanító volt a városban, majd 1872 és 1875 között pe­dig a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen képezte tovább magát. 1875-tól előbb helyettes, majd egy évvel később a természetrajz és vegytan rendes tanára lett a székelyudvar­helyi Református Kollégiumban, ahol később igazgatói tisztet is betöltött. Fia, ifj. Gönczi Lajos lelkipásztor, a későbbi kolozsvári teológiai tanár. Ld. Zoványi Jenő: Magyarországi Protestáns Egy­háztörténeti Lexikon. Szerk. Ladányi Sándor. 3. javított és bővített kiadás. A Magyarországi Re­formátus Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest 1977, 221.

[18] VII. osztályos korában (ez ma a III. gimnáziumi év, azaz a XI. osztály) Anonymusról és a honfoglalásról, valamint Tompa Mihály Virág regéiről tartott felolvasást az Ifjúsági Petőfi Önképzőkörben, a kör pedig mindkét dolgozatot méltónak ítélte az emlékkönyvbe való be­jegyzésre. Arany János emlékezete című dolgozatáért és a március 15. alkalmából elmondott al­kalmi beszédéért jutalomban részesült, A kurucz költészetről című pályamunkáját pedig élőszó­ban tartott vitán védte meg kitűnő eredménnyel. Ld. Gönczi Lajos (szerk.): A székelyudvarhelyi Evang. Reform. Kollegium Értesítője az 1898/99. iskolai tanévről. Becsek D. fia könyvnyomdája, Székelyudvarhely 1899, 112–114.

[19] „Visszagondolva úgy találom, hogy már gyermekkoromban erős volt bennem az elmél­kedési hajlam. […] Képességeim közül – ha voltak s micsodásak voltak – azt hiszem, legfejlet­tebb volt a képzelet. Sok hasznát és sok kárát láttam a túlságosan fejlett képzeletnek életem egész során át. Egész kis diákkoromtól kezdve öntudatosan tanárnak készültem, mégpedig iro­dalomtanárnak. V. gimnazista korom óta rendszeresen kivonatoltam olvasmányaimat, s elég botor fővel mindig korábban kaptam bele a nagy olvasmányokba, mint ahogy megértem volna reá.” Ravasz László: Magamról. Theologia önéletrajzokban. Coetus-sorozat I. Coetus Theologorum, Debrecen 1944, 9–10.

[20] A következő tanévben a Nem daloltam és a Nézegetem című verseit ítélik emlékkönyvbe való bejegyzésre, jutalomban részesül a Töredékek című fordításáért (latinból fordította le Vergilius Aeneiséből a Didó átka, Didó és Anna, Venus elküldi Ámort, Aeneas az Elysiumban, Vihar a tengeren című részleteket), az önképzőkörben pedig Csongor és Tünde, Az alföldi népballadáról, Homeros és Vergilius, Vergilius Aeneiséről és Aeneisének hatásáról címmel tart felolvasásokat. A Petőfi emlékezete és a Tragikum és komikum című dolgozataiért szintén jutalomban részesül, március 15. alkalmá­ból ismét ő a diákszónok. Ld. Gönczi Lajos (szerk.): A székelyudvarhelyi államilag segélyezett Evang. Reform. Kollegium Értesítője az 1899–1900. iskolai tanévről. Becsek D. fia könyvnyomdája, Székely­udvarhely 1900, 61. és 64.

[21] Ravasz László: Örök diákok. Magamról. In: uő: Alfa és Omega. Prédikációk, beszédek, cikkek. II. kötet. Franklin-Társulat, Budapest 1932, (305–308) 306.

[22] „VI. gimnazista koromban, amikor először mentem ki Ketesdre prédikálni, magam írtam egy beszédet. Gyöngyössy Sámuelnek egyik beszédét dolgoztam át, cifráztam ki még jobban, mert eredetiben kissé szürkének találtam. A beszéd címe: Új paradicsom, és Pósa bácsi ismeretes versének egy-egy strófájával végződött az első és a második rész is: a Mennyben lakó én Istenem­nek később dicséretté előléptetett két szakaszával.” Ravasz László: Magamról. Theologia önéletraj­zokban, 10.

[23] „Theologiára azzal a szándékkal mentem, hogy középiskolai tanár leszek. Az volt a vá­gyam netovábbja, hogy valaha Udvarhelyt tanítsak tovább, ahol tanultam. A theologia hallgatá­sa közben jöttem rá, hogy tulajdonképpen ez az a stúdium, amire mindig vágytam.” Ravasz László: Örök diákok. Magamról, 306.

[24] Kovács Ábrahám: Hitvédelem és egyháziasság. A debreceni újortodoxia vitája a liberális teológiával. L’Harmattan Kiadó, Budapest 2010, 30., 40–41. és 79–81.

[25] Ravasz László: Emlékezéseim. A Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Bu­dapest 1992, 39–58.

[26] Böhm Károly (1854–1911) Besztercebányán született, tanulmányait szülővárosában és Po­zsonyban végezte. Göttingai, tübingeni és berlini egyetemi tanulmányai után 1870-től a pozsonyi evangélikus líceum, 1873-tól a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium tanára, 1883-tól pedig igazgatója. 1896-tól haláláig a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem filozófiatanára, 1908-tól a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A Magyar Philosophiai Szemle alapítója és szerkesztője, az első magyar filozófiai rendszer megalkotója. Filozófiai iskolájának jeles képvi­selői: Tankó Béla, ifj. Bartók György. Részletesen: Kajlós [Keller] Imre (szerk.): Dr. Böhm Károly élete és munkássága. I. kötet. A Madách-Társaság kiadása, Besztercebánya 1913.

[27] Schneller István (1847–1939) Kőszegen született, a soproni evangélikus teológiai akadémián szerzett teológiai oklevelet, majd Halléban és Berlinben képezte tovább magát. 1874-től az eperje­si, majd 1882-től a pozsonyi Evangélikus Teológiai Akadémia oktatója, később igazgatója volt. 1894-től Felméri Lajos utódjaként oktatott a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Pe­dagógia Tanszékén. 1896-ban filozófiai díszdoktori címet kapott az egyetemtől. 1913-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A kolozsvári tudományegyetem megszűnésekor rektor volt, és jelentős szerepet játszott az egyetem Budapestre, majd Szegedre való költözésében. 1923-ig Szegeden tanított tovább. Kutatási területei: neveléselmélet, személyiségpedagógia, személyi­ségnevelés. Fő műve: Paedagógiai dolgozatok. I–III. kötet. Pedagógiai iskolájának vetületei – többek között – Imre Lajos és Makkai Sándor munkásságában bontakoznak ki. Ld. Báthory Zoltán – Falus Iván (szerk.): Pedagógiai Lexikon. III. kötet. Keraban Kiadó, Budapest 1997, 291–292.

[28] Széchy Károly (1848–1906) Cegléden született, tanulmányait szülővárosában és Szarva­son végezte. Budapesti tanulmányai után hírlapíró, 1873–1878 között munkatársa volt az Ellen­őr című napilapnak. 1874-ben megalapította az Otthon című szépirodalmi és ismeretterjesztő havi­lapot. Bölcsészetdoktori és tanári vizsgája után Olaszországban és Németországban képezte tovább magát. Münchenben esztétikát hallgatott a kor elismert professzorától, Eugène Carrière (1849–1906) francia képzőművésztől. Hazatérte után 1880-tól a kolozsvári állami felsőbb leány­iskolában tanított, 1885-től a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen volt a magyar irodalom, majd 1894-től pedig az esztétika tanára. 1902-ben lett a Magyar Tudományos Akadé­mia levelező tagja. 1905-től haláláig Budapesten tanított. Ld. Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar életrajzi lexikon. II. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest 1967, 722–723.

[29] Meltzl Hugó (1896–1908) Szászrégenben született, tanulmányait Kolozsváron, majd Né­metországban végezte. Lipcsében Nietzsche diáktársa volt. 1872-ben német nyelvet és irodal­mat tanított a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen, később francia és olasz nyel­vet is. 1888–1889-ben a Bölcsészeti Kar dékánja, 1894–1895-ben a tudományegyetem rektora volt. 1877–1888 között az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok szerkesztője Brassai Sámuellel. Elsősorban Petőfi verseinek német és olasz fordításaival, Petőfiről szóló idegennyelvű tanulmá­nyaival szerzett elévülhetetlen érdemeket az irodalomtudományban. Petőfi költészete az ő mun­kásságának köszönhetően lett ismertté Nyugat-Európa akadémiai irodalmi köreiben a 19. szá­zad végén. Életéről, munkásságáról ld. részletesen: Kozma Dezső: Meltzl Hugó és a magyar irodalom. In: Korunk, 3. folyam, XX. (2009/10), 94–98.

[30] Ravasz László: Emlékezéseim, 71.

[31] Diósadi Ady Lajos (1881–1940) Érmindszenten született. Tanulmányait szülőfalujában és Zilahon végezte. A teológiai fakultáson folytatott tanulmányai mellett a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen szerzett magyar–latin szakos oklevelet. 1904 és 1909 között Zila­hon, majd testvére közbenjárásának köszönhetően 1909-től 1919-ig Budapesten volt gimnázi­umi tanár. 1919-től debreceni tankerületi főigazgatóként, 1935-től tanügyi főtanácsosként tény­kedett a Budapesti Tankerületi Főigazgatóságon. 1923-ban jelentette meg könyvét testvéréről, Ady Endréről, 1924-ben pedig a költő kéziratban maradt néhány írását rendezte sajtó alá, ame­lyek a további Ady-kutatások fontos forrásai lettek. Ld. Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar élet­rajzi lexikon. I. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest 1967, 13–14.

[32] Ravasz László: Emlékezéseim, 67.

[33] „Mikor az Új verseket Schöpflin Aladár a Vasárnapi Újságban kezdte közölni, a havi for­mátumban megjelenő friss példányt Kilyén bácsi óriási derültséggel elhozta és az asztalomra tette, egészen különös kíváncsisággal nézve rám – mintha elmegyógyintézet magánzárkájába leskelődnék be –, hogy vajon ezt is szépnek találom?” Ravasz László: Emlékezéseim, 280.

[34] Ady Endre: A halottak. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1901/3), 38–39. (További meg­jelenései: Ady Endre: Még egyszer. Láng József Könyvnyomdája, Nagyvárad 1903 és Ady Endre összes versei. II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1974, 263.) Ady Endre: Hervadáskor. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1901/7), 97. Ady Endre: Éjimádó című versciklusból idéznek tőle (Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/13), 192. Megjelent a Még egyszer című kötetben, illetve Ady Endre összes versei, II., 254–256.) Ady Endre: Sirasson meg. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/15), 219. (Megjelent még: Ady Endre: Versek [Édes anyámnak, hálám, tiszteletem és szeretetem jeléül]. Debrecen 1899, illetve Ady Endre összes versei. II., 193–194.) Ady Endre: Félhomályban. Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/17). 259. (Megjelent még a Versek [Édes anyámnak, hálám, tiszteletem és szeretetem jeléül] kötetben, illetve Ady Endre összes versei. II., 242–244.) Ady Endre: Kossuth halálának évfordulóján. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/19), 289. (Megjelent még a Versek [Édes anyámnak, hálám, tiszteletem és szeretetem jeléül] kötetben, illetve Ady Endre összes versei, II., 226.) Ady Endre: Áldomás. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok. V. (1902/22), 315. (Megje­lent a Még egyszer című kötetben, illetve Ady Endre összes versei, II., 265.) Ady Endre: Lázban. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/25), 338. (Megjelent a Még egyszer című kötetben, illetve Ady Endre összes versei, II., 264.) Ady Endre: Azuba. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/26), 349–350. (Megjelent még a Versek [Édes anyámnak, hálám, tiszteletem és szeretetem jeléül] című kötetben, (illetve Ady Endre összes versei, II., 240.) Ady Endre: Dankó Pista. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VII. (1903/5), 84–85. (Megjelent még a Még egyszer című kötetben, illetve Ady Endre összes versei, II., 276).

[35] Ifj. Bartók György (1882–1970) Nagyenyeden született, iskolai tanulmányait szülővárosá­ban és Szászvárosban végezte, ahol édesapja id. Bartók György lelkipásztor volt, s akit 1899-ben választottak meg az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének Szász Domokos helyé­be. Fia 1900-ban iratkozott be a teológiai fakultásra és a Magyar Királyi Ferenc József Tudo­mányegyetem Bölcsészkarára, ahol Böhm Károly filozófiaprofesszor elismerését élvezi Ravasz Lászlóval együtt. A filozófia annyira magával ragadja, hogy Ravasz Lászlóval ellentétben nem­csak teológiai hallgatók számára kötelező négy félévet teljesíti a bölcsészkaron, hanem filozófia­diplomát is szerez. Akárcsak Ravasz, ő is az Egyetemi Lapokban jelenteti meg első írásait, majd pedig az Erdélyi Protestáns Lapban, illetve a Protestáns Szemlében publikál. 1905-ben Ravasszal együtt indul németországi peregrinációba. Lipcsében, Berlinben és Heidelbergben tanul, 1906-ban pe­dig doktori címet szerez. 1907-ben magyar–német szakos tanári diplomát szerez, Nagyenyeden kezd el tanítani. Édesapja halálát követően Kenessey Béla professzort választják meg püspök­nek, ő pedig 1909-től kezdi tanítani az újszövetségi tárgyakat a teológiai fakultáson. 1912-ben magántanári címet is szerez filozófiából, s ez év őszétől a tudományegyetemen is tanít: Pauler Ákossal veszik át Böhm Károly helyét a filozófiakatedrán. Ettől kezdve teljesen a filozófiának szenteli életét: erdélyi filozófiai iskola kialakításán fáradozik. 1921-től Szegedre távozik tanár­társaival együtt, ahol a tudományegyetem új otthonra talál. Jónéhány úttörő filozófiai munkájá­nak is köszönhetően számos rangos hazai és külföldi tudományos társaság tagja, és 1939-ben Baumgarten-díjat kap. Szegeden dékáni és rektori teendőket is ellát, ez utóbbit éppen akkor, amikor lehetőség nyílik a Kolozsvárra való visszatérésre. 1942-ben megkapja a Magyar Érdem­rend középkeresztjét, 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választja. 1945 után Budapesten tölti élete hátralevő részét. 1949-ben visszavonják akadémiai rendes tagságát, a marxista magyar tudományos élet pedig több évtizedre a feledés homályába taszítja munkás­ságát. Ld. részletesen: Gaal György: Málnási Bartók György (1882–1970). In: Kozma Zsolt (szerk.): i. m. 137–179. Nagy Géza: i. m. 70–74.

[36] Bodor Antal (1875–1955) Kolozsváron született és tanulmányait is itt végezte. A Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem jogi karán szerzett doktori címet, majd a bölcsészeti karon tanult, és a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbanknak lett ügyészhelyettese. 1905-ben megszer­vezi a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének megbízásából a bank vidéki kirendeltségeit. 1920-tól az Országos Faluszövetség titkára, később igazgatója. 1927-ben a budapesti Műegye­temen tesz magántanári vizsgát. 1935-től a Falukutató Intézet igazgatója. Lapalapítói és szer­kesztői munkássága: 1908-ban alapította és 1914-ig szerkesztette Szegeden az Alföldi Gazda, 1911 és 1914 között pedig Magyar Föld folyóiratot; 1924 és 1927 között volt a Falu című lap felelős szerkesztője, és 1928-ig szerkesztette a Falu Könyvtára sorozatot. A magyar falukutatás egyik úttö­rője volt, és számos könyve, tanulmánya foglalkozik ezzel a témával. Ld. Kenyeres Ágnes (fő­szerk.): Magyar életrajzi lexikon. I., 230.

[37] „Én írtam vezércikket, értekezést, híreket, krokit, csevegést, verset, prózát, makámát, ko­molyat és humorost, csak az éretlenség volt mindenikben állandó elem. Legfőbb eszményünk Ignotus, Tóth Béla, közvetlen mintáink: Ady Endre, Bíró Lajos, lapunk A Hétnek ifjúsági és vidéki utánzata.” Ravasz László: Emlékezéseim, 68.

[38] Ravasz László: Veszelei Károly. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/23), 322.

[39] Ravasz László: A kuruczdandárról. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1901/8), 109–111; (1901/9), 125–126; (1901/10), 133–134. Uő: Az egyetemi kör félévzáró közgyűlése. In: Kolozs­vári Egyetemi Lapok, V. (1902/20), 295–298. Uő: Húsvéti vakáció az egyetemen. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/23), 327–328. Uő: Magyar Keresztyén Ifjúság – új szempontból. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/25), 340. Uő: Imperiális diákpolitika. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/2), 19–21. Uő: Latiatuc feleym... In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/2), 27–28. Uő: A tanítóképző intézet Erzsébet-ünnepélye. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/ 2), 32.

[40] Ravasz László: A pásztor látomása. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/3), 35–36.

[41] Ravasz László: Gyónás. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1901/8), 113. Uő: Az árvácska. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/11), 165–166. Uő: Az erdő tündére. In: Kolozsvári Egyete­mi Lapok, V. (1902/16), 247–249. Uő: Alszik a kedvesem. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/16), 250. Uő: Levél. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/20), 291. Uő: Az álom. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/23), 326. Uő: Poétasor. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/26), 353–354. Uő: Az én anyám. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/1), 11. Uő: Mese egy meséről. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/2), 25–26. Uő: Kiszakított nap­lólevelek. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1903/6), 71–73. Uő: A szikomorfa. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1903/6), 103–104.

[42] Ravasz László: Himfy dalai. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/14), 212. Uő: Színész­nők részletekben, mint művészeti probléma. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/15), 239. Uő: Miss Duncanról és a táncról. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/26), 348–349.

[43] Ravasz László: Apokalypsis (Március 15). In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/19), 281–282. Uő: Március 15. (Elmondta a szerző az Egyetemi Kör főtéri ünnepén.) In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/20), 290.

[44] Ravasz László: Kossuth Lajos. (Elmondta a szerző az Egyetemi Körnek április 6-án ren­dezett Kossuth-gyászünnepélyen.) In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, V. (1902/22), 314–315.

[45] Ravasz László: Kalotaszegről és egyébről. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/1), 8–9. Uő: Mirkó királyfi. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/2), 24–25.

[46] Ravasz László: L’art pour l’art, la science pour la science. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1903/4), 69–71. Uő: Az érzékiség a művészetben. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1903/10), 180–181. Uő: Mefisztó és Lucifer. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1903/10), 182–186. Uő: Vajda János festő költészete. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1903/10), 186–189.

[47] „[…] Vajda Jánosról írt dolgozatomat úgy tekintettem, mint amivel bezárul filozófiátlan esztétikai érdeklődésem korszaka”. Ravasz László: Emlékezéseim, 63.

[48] Ravasz László: Aisthesis. Három széptani kérdés. Szerző kiadása. Gámán nyomdája, Kolozs­vár 1903. (A könyvecske tartalma: Az érzékiség a művészetben; Mefisztó és Lucifer; Vajda János festő költészete.)

[49] „A Kurucdandár nemcsak maga lesz történeti hatalom, hanem a nemzeti történelem lel­két is magában foglalván, ezáltal a múlt kincseit, nemzeti tradíciókat és aspirációkat mind a ke­belében hordja és ott melengeti. Kiöli a felekezeti és nemzetiségi, sőt a faji kicsinyes velleitáso­kat s minden erőt, minden értékét a magyar nemzeti eszme szolgálatára hív el.” Ravasz László: A kuruczdandárról, (1901/9), 126.

[50] „Nekünk nem új Magyarország az ideálunk, hanem a megjavult Magyarország. Nem akar­juk a XX. századot XVIII. századdá alakítani, csak azt akarjuk, hogy az »idő edénye« össze ne törjék, szét ne hulljon a múlt, el ne vesszen a jövő. Aspirációk csak tradíciókon valósulnak meg.” Uo.

[51] „Olyan távol állunk az igazi diákeszménytől, mint a valóságtól a költészet. Egyik részünk összekunkorodott könyvmoly, egy tudós palánta, minden félszegségével, kizárólagosságával, különcségeivel, majmolásával, önző hiúságával, rövidlátó vakságával, nevetséges dölyfével. Siralmas species a maga egész bántó és szánalmas mivoltával. Görbehátú, penészes arcú, félvak teremtés, akiről leette a betű az istenképűséget.” Uo. (1901/10), 133.

[52] „A másik, az már bosszantó figura. Üres fejű, betűfélő; iskolakerülő, lump, krakéler, falu­rossza. Gyáva, de párbajhős; fülig adós, de tékozló, a becsületet csak a kártyaasztalnál ismeri, de nem az iskola padjain vagy a szülei házánál, s mégis mindig becsületbeli kérdésekben utazik. – Ez a munkája neki, a szórakozásairól és mulatságáról nem írok most, mert esetleg női olvasó­im is lehetnek.” A kuruczdandárról, (1901/10), 133.

[53] „Nemzeti jellemre akarunk szert tenni. Ne fussunk mindjárt szépen csengő frázisok után. Értsük meg azokat az eszméket, jelszavakat, melyekért küzdenünk kell majd. Mi a magyar nem­zet hivatása? Mi a történelem tanulsága? Mi az egyes hazafiak egyéni szerepköre, hivatása? Ho­gyan lehet és mikor lesz valaki igazán ember, igazi hazafi?” Uo. 133.

[54] „Az ifjúság lelke nem persely, melybe berakjuk a pénzdarabokat mindaddig, míg kikere­kedik a tőke, hanem élő fa, mely rügyezik, virágozik elébb, s abból lesz a gyümölcs. S ki mondja azt, hogy a virágnak, rügynek nincs jogosultsága, hogy az nem szép, nem értékes?” Ravasz László: Beköszöntő. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/1), 1.

 [55] „Csak így lehetne tervszerű, okos hadjáratot indítani a külföldiek rólunk alkotott sok sér­tő, balga felfogása ellen. Csak így lehetne legyőzni a jóhiszemű tévedést, a kultúrnemzetek ön­hitt, csalhatatlannak vélt, de ferde és naiv ítéletét, amellyel felettünk napirendre térnek, vagy az exotista mosolyával érdeklődnek irántunk. Így lehetne megváltoztatni azt az évszázadokon át jó szászainktól s egyéb felebarátainktól a leggonoszabb tendenciával elferdített véleményét a kül­földnek, ami az »ein Barbar« és az »un asiatic« kifejezésbe van belefoglalva.” Ravasz László: Imperiális diákpolitika, 19–20.

[56] „Lám a szászok egészen tervszerű munkaprogrammal dolgoznak már nagyon régóta, és sirathatjuk, hogy minő eredménnyel. Minden valamire való fiú külföldre megy s ott valóságos öntudatos missziót végez. Megismeri a nagynémet államot, magába szívja annak fönntartó lel­két: a német nemzet erőtől duzzadó, imperiális szellemét, s beleolvad egész lelkével e fényes aspirációk részegítő világába. Folytonos összeköttetésben áll szülőföldjével, élő kapcsot képez
a tengerszem és az óceán között. Megismerteti a külfölddel saját földjét, a külföld temérdek kultúrkincseit zsákszámra, telhetetlen mohósággal akarja földieinek kiosztani.” Uo. 20.

[57] „Legelőször is minél több magyar ifjú menjen külföldre. Annyi üres stipendium [ösztöndíj] vár még betöltésre, […], hogy majdnem azt merem állítani, hogy minden szegény, derék fiú kaphatna kisebb-nagyobb segélyt. […] Akinek pedig módja van: ne Magnetakért, Duncanokért menjen külföldre, s ne Monaco-ba, Monte-Carlo-ba, hanem univesitasokba, bele a külföldi kultúr-élet kellős közepébe. Ne művésznőkért rajongjunk, hanem művészetért, s a tudomány­ból a tudományt szeressük, ne a kék harisnyát! Mikor aztán megindulna ez a lelkes kirajzás, egy új hadsereg, mely idegen népek kultúrkincseit és becsülését akarja elhódítani – akkor ezek az emberek ne szájtátni menjenek külföldre, hanem a misszionárius céltudatával és elhatározásá­val. Tanulni sokat, minél többet, s tanítani is. Fölvilágosítani a jóhiszemű tévedő­ket, a rosszaka­rókkal megbírkózni, letörni, meggyőzni őket. Útját vágni a százados rágalmak­nak, a denunciá­lásnak egyszer s mindenkorra kitekerni a nyakát. […] Mint egyenrangú fél lépni fel a külfölddel szemben.” Ravasz László: Imperiális diákpolitika, 20.

[58] Ravasz László: Kossuth Lajos, 314.

[59] „Idegen tengerbe beszorult kis magyar sziget ez. Annyi minden szép maradt ott fenn, egy gazdag lelkű, erős képzelmű néptöredék, melynek szívében csodálatos épségben maradtak fenn a kultúrrétegek, úgy, hogy aki oda be tud nézni, nyitott könyvből olvashatja az ősmagyar nép­világ életét, költészetét, szellemi világát. Páratlan varrottas művészetéből egy kis fantáziával meg lehet alkotni a magyar festői stílus alapvonalait, sőt még a nép jellemét is. E stílusnak, mely még az építészeti ornamentikában is érvényesül, az alapja a szív, variációinak törvénye pedig az ölelkező hullámvonalak. Minden egyes kis ciráda egy beszédes, pajkos amorette, ki szüntelenül csókról, szerelemről fecseg. Lakásuk berendezésének (szinte azt írtam, filozófiájának) két fő­tengelye van: a nagy cserepes kemence, s a mennyezetes ágy, a boldog családi tűzhely két fő szimbóluma. Bezzeg nem a láda a fő, mint a gazdag alföldi bankároknál, s nem is asztal, mint
a nagyétű rácoknál. […] Mesebeli tündérsziget ez! Maga a föld a legnagyobb poéta. Soha szebb költeményeket, mint az ő szép vidéke.” Ravasz László: Kalotaszegről és egyébről, 9.

[60] Berczik Árpád (1842–1919) Temesváron született. Jogi tanulmányai elvégzése után 1864–től a helytartótanácsi, 1867-től a miniszterelnökségi sajtóosztály tisztviselője, 1872–1904 között pedig vezetője. 1870–1872 között a Pesti Naplónak ír. 1873-tól a Kisfaludy Társaság, 1879-től a Petőfi Társaság tagja. 1887-től miniszteri tanácsos. 1888-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1907-től rendes, majd 1916-tól tiszteletbeli tagja. Több mint ötven színdarab szerzője, s ezekből majdnem mindet színre vitték még életében. Ezek főleg vígjátékok és népszínművek, amelyek mára már elavultak sematikus felépítésük, visszatérő fordulataik és egyéb ismétlődő mo­tívumaik miatt, de saját korukban derűs életszemléletük ragadta meg és mulattatta a közönséget. Legismertebb darabja a Himfy dalai (1898). Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar életrajzi lexikon. I., 185–186.

[61] Ady Endre: Himfy dalai. (Vígjáték három felvonásban, egy előjátékkal. Írta: Berczik Árpád. A debreceni színház premierje 1899. január 20-án.) In: Debreceni Főiskolai Lapok, XLI. /6 (1899. január 25). Ld. még 56. Himfy dalai. In: Ady Endre összes prózai műve. I. kötet. Szerk. Földesi Gyula, Koczkás Sándor. Akadémiai Kiadó, Budapest 1955, 84–85.

[62] Ravasz László: Himfy dalai, 212.

[63] Veszelei Károly (1867–1902) Veszprémben született, gyermekkorától kezdve súlyos tüdő­betegségben szenvedett, amelyet édesapjától örökölt. Családjával 1889-től Dombóváron élt, és Nagykondán gazdálkodott. Költeményei finom lírikusságról vallanak, amelyben a gyötrődő, ví­vódó lélek belső küzdelmeinek ad hangot. A súlyos betegség, amely végigkíséri életét, annyira el­keseríti, hogy harmincöt éves korában önkezével vet véget életének. Életében két verseskötete lát napvilágot (Hervadás regéi, 1894; Fel a szívekkel, 1897), egy pedig halála után (Melódiák, 1903). Ld. Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar életrajzi lexikon, II., 993.

[64] Angela Isadora Duncan (1877/1878–1927) San Franciscóban született, majd édesanyjával, aki zongoratanár volt, Kaliforniába költözött. Kicsi korától kezdve a tánc volt az élete. Karrierje érdekében elhagyva Amerikát 1898-ban Londonba teszi át székhelyét, majd 1904-ben Német­országban próbál szerencsét. Berlinben tánciskolát alapít, ahol a táncmozdulatok mellett a tánc filozófiáját is oktatja növendékeinek. Táncművészetében a görög tánckultúra mellett a néptánc, társasági tánc, természeti népek táncai és a modern atlétikai, gimnasztikai mozdulatok sajátos ötvözete bontakozik ki. Táncművészete folyamatos értetlenségbe ütközik, és úgy érzi, a legmű­veltebb körök sem értik meg. Európai tartózkodása idején több festőművésznek, fotográfusnak áll modellt, és lett a múzsája. 1914-ben visszatér Amerikába, ahol újabb tánciskolát alapít, de egy évvel később ismét visszatér Európába, de sehol sem tud megállapodni. Végül az évtized vé­gén Moszkvába költözik orosz barátai meghívására, ahol újra iskolaalapításra adja a fejét. Férjhez megy egy fiatal orosz költőhöz, de házasságuk hamar felbomlik, majd nem sokkal ez után férje öngyilkos lesz. Élete utolsó éveiben egyre nagyobb adósságot halmoz fel, úrrá lesz rajta az alko­holizmus, korábbi szabados élete megrongálja egészségét. Életét Nizzában veszti el egy tragikus autóbaleset következtében. A nyakában lévő hosszú sál a nyitott tetejű autómobil kerékküllői közé csavarodik. Ld. Isidora Duncan. In: Wikipedia. The Free Encyclopaedia. https://en.wikipedia. org/wiki/Isadora_Duncan (2020. júl. 11.).

[65] „A tánc tehát nem művészet, mert nem terjeszt elő öntudatosan indokolt értékes tartal­mat; mint ügyesség, más művészeti ágat, a zenét ábrázolja, kíséri és egészíti ki. A tánc a zene akciója.” Ravasz László: Miss Duncanról és a táncról, 349.

[66] Erdős Renée (1879–1956) a felvidéki Érsekélen született, Győrben és Budapesten tanult, ahol először a színészet iránt érdeklődött, majd inkább az irodalom felé fordult. Eötvös Károly pártfogolja, aki Renée első verseskötetét saját költségén jelenteti meg. Írásainak hangvétele me­rőben eltér a szerelmi líra addig megszokott tartózkodó hangnemétől, a szende női lélek fi­nom vágyai helyett a szerelem heves érzelmeinek erotikus lírikusa. Emiatt sok kritika éri, műve­it mégis sokan olvassák, korabeli népszerűségét sok példányban elkelt regényei, novellás- és verseskötetei igazolják. Nemcsak írásai, hanem magánélete is csupa szenvedély. Bródy Sándor­ral ápolt intim viszonya fájdalmas szakítással végződik 1904-ben, s ez végül 1906-ban Olasz­országba sodorja. 1907-ben megismerkedik a Firenzébe tanulmányútra érkező Fülep Lajos művészettörténésszel, akivel 1913-ban még Olaszországban összeházasodnak. 1914-től Ma­gyarországon élnek, két gyermekük születik, majd 1918-ban elválnak útjaik. 1925-ben újra Olaszországban él, és férjhez megy Löfler Artúr gyógyszerészhez. 1927-ben Németországban súlyos műtétet hajtanak végre leányán, s még ebben az évben visszatérnek Budapestre. A II. vi­lágháború előtt egyre nehezebben élnek, a háború alatt elveszítik otthonukat, végül 1945-ben elválnak. A sok viszontagságot az tetézi, hogy egyik leánya 1950-ben önkezével vet véget életé­nek. Utolsó éveiben is folyamatosan alkot, magánéleti traumáit, személyes fájdalmait életrajzi regényeiben bontja ki. Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar életrajzi lexikon. I., 438–439.

[67] „A filozófia önmagáért, magáért a gondolkodásért való. Nem talányokat akar megoldani, nem egységes világnézetet adni, mert arra ugyan nem képes. Ideig-óráig ad egy rendszert, de az sohasem befejezett, és sohasem marad csalhatatlan. A következő percben már egy »de hátha még­is«, s a tüneményes rendszer romba hever. Olyan teóriát még senki se állított fel, melyet meg nem döntöttek volna. A filozófiatörténetet éppúgy lehet az emberi tévedések felsorolásának nevezni, mint az emberi gondolkodás történetének. S ez jól van így. De azért a filozofálás nem meddő. Hatalmas hullámzása drágaköveket dob ki a partra: örök igazságokat fedez fel és raktá­roz az emberiség számára.” Ravasz László: L’art pour l’art, la science pour la science, 69.

[68] „Máskép áll a dolog az oktatásnál. Itt nemcsak szükséges, de etikai követelmény, hogy szempontok szerint járjunk el. Nemzeti, hazafias szempont alá kell foglalni mindent, hogy ez uraljon minden ágazatot a matematikától kezdve a történeten át a logikáig. Nemzeti legendáin­kat bele kell vésni a lelkekbe. Ezt maga a dialektika követeli. Itt nem tudományról, hanem is­meretekről van szó. Az ismeretek pedig nem öncél, hanem kiegészítő részei a főcélnak, az álta­lános műveltségnek. Mindaddig, míg ismeretek közléséről van csupán szó, kár előhozakodni az öncéllal. Az öncél ott kezdődik, ahol a tudomány önálló művelése, előbbre vitele. S itt a tudo­mány már önmagáért való, azaz: az igazságért való.” Uo. 70.

[69] „Kozmopolitásodunk! Ne tessék attól félni. Az idő inkább a világpolgárt domborítja ki ben­nünk, de vajha ez a szó: magyar vagyok, kozmopolitát jelentene. Civis Romanum sum, mondta
a római, s ez volt az igazi világpolgárság. Ez az én eszményem is.” Ravasz László: L’art pour l’art, la science pour la science, 71.

[70] „Azt akarom mondani, hogy a művészetbe nem szabad beleerőszakolni idegen elemeket. A művészi kifejezés, a szép az egyetlen cél. Etikai, epikus, agitatorikus elemmel tölteni meg a mű­vet, s a szépet csak előterjesztési móddá aljasítani: legalábbis kannibálság.” Uo. 71.

[71] „A harmadik év első felét egészen az Egyetemi Lapoknak szenteltem mint felelős szerkesz­tő. Több mint negyven év múlva szomorkás hangulattal nézegetem ezeket az újságokat. Szer­keszti és jórészt írja egy fiatalember, aki úgy érzi, mindent meg tudna tanulni, és mindent el tudna érni, amire eddig magyar újságíró vitte, de egyetlen cikkén, során nem látszik meg, hogy theologus. Nem képvisel egy világnézetet, egy új meggyőződést, nincs más mértékegysége, mint Tóth Bélának, Kóbor Tamásnak, Ignotusnak; sőt észre lehet rajta venni, hogy eszményképeit A Hét írói gárdájából választja, s néhol Heltai-, néhol Tóth Béla-, néhol Ignotus-utánzatokra is­merünk cikkeiben.” Ravasz László: Magamról. Theologia önéletrajzokban, 17–18.

[72] Uo. 18.

[73] Kulcsár Árpád: „A magától értetődő dolgok elmélete…” Filozófiai és esztétikai vonások Ravasz László gyakorlati teológiai gondolkodásában. In: Református Szemle, 108. (2015/6), (603–687), 660–670.

[74] Ravasz László: Karácsonyi ének. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1902/3), 41–42.

[75] „Csakhogy ezt a benső, természetes folyamatot siettetni kezdi az öreg ember. Hamar tisz­tában akar lenni az üdvösségével. Nem várja be a vallás valódi lényegének kialakulását: az Istennel való benső egyesülés szabad tevékenységét és békéjét, hanem ideges kapkodással kül­sőhöz ragaszkodik, ceremóniák után kapkod, kétségbeesett templomgyakorló, alamizsnálkodó, erős felekezeti keretben. Íme ez a vallásnak átlagos jelentkezése. Ez nem a vallás, ez az elferdült vallás, mely elkísér a bölcsőtől a sírig, de sohasem ad igazi szent bizonyosságot.” Ravasz László: Karácsonyi ének, 41.

[76] Uo. 42.

[77] Ravasz László: Karácsonyi ének, 42.

[78] Schneller István: A vallásról. I. In: Protestáns Szemle. XIX. (1907/7), (419–427) 420.

[79] Ravasz László: Karácsonyi ének, 42.

[80] Schneller István: A vallásról. I., 421.

[81] Schneller István: A vallásról. I., 423.

[82] Uo. 424.

[83] Schneller István: A vallásról. III. In: Protestáns Szemle, XIX. (1907/9), (575–582) 575.

[84] Ravasz László: Pünköst. In: Kolozsvári Egyetemi Lapok, VI. (1903/10), 163.