Kustár György

A hamis bíró példázatát a kitartó imádság meghallgatásának üzenete felől szoktuk érteni. Ez Lukács teológiai ívébe szépen illeszkedik. De mindez nem jelenti, hogy a példázat ezt is akarta üzenni. A bíró alakjának allegorikus értelmezése, botrányossága ellenére, ugyanis egy negatív alakot hasonlítana Istenhez, kisimítja az ellentmondásokat, és nagyvonalúan eltekint a belső feszültségektől, amelyek nem engedik meg az egyszerű értelmezést. Azonban a példázat nem a bírót helyezi a középpontba, hanem az asszonyt, aki szemérmetlenül és agresszívan követelőzik, és több ponton is semmibe veszi a kor erkölcsi és szerepekkel kapcsolatos határait. Míg a bíró személye egyértelmű, hiszen „hamis”, és tőle nem várunk mást, mint szerepének megfelelő viselkedést, a példázat nem minősíti az özvegy személyét, és a befogadóra hárul a kihívás, hogy értékelve őt valamilyen viszonyulást kialakítson irányában. A tanulmány arra a következtetésre jut – és ebben egyetértünk Bernard Brandon Scott tézisével –, hogy az asszony az Isten országa megfelelője, és annak erőszakos betöréséről beszél. Isten országa követeli a meghallgatást és az elfogadást, éspedig úgy, hogy közeledése botrányos a kor mércéi szerint. Ennek pedig világos párhuzamai vannak Jézus igehirdetésében: az általa meghirdetett királyság kompromisszum-mentes döntést kíván, és a hatalmasok politikai igényének egyértelmű konkurenciájaként erőszakosan követeli a maga jogát.

Amikor a 20. század elején a teológiai gondolkodásban újra felmerül a történeti módszertan problematikája és az a kérdés, hogy milyen horderő tulajdonítható a kritériumrendszernek és annak a módszertannak, amelyek a bibliai szövegek elemzését hivatottak végezni, Rudolf Bultmann teológiája és kérdésfeltevésének módja kifejezett élességgel fogalmazza meg az előzetes megértés kérdéskörét. Teológiájának elemzése azzal a problémával szembesít, amely mára már közhelyszerűvé vált: a teológia és az általa alkalmazott konszenzuson alapuló metodológia olyan előfeltevésekkel terhelt, amelyek befolyásolják a Szentírásból nyerhető képet. Bultmann úgy képes hatályon kívül helyezni saját előfeltevéseit, hogy mindaz, amit meg lehetne fogalmazni, visszahúzódik a döntés pillanatában. Így az üzenet, és ezzel együtt mindaz, ami Istenről elmondható, kimondhatatlanná válik — a cselekvés megvalósítására irányuló puszta felszólítássá. Ez a cselekvés egyszerre a hit, a döntés és a szeretet tette. De van-e tartalma ennek a cselekvésnek? Van-e mintája?