Andrei Pleșu a Bukaresti Tudományegyetem professzoraként több évtizeden át művészettörténetet és vallásfilozófiát tanított. Több neves akadémiai intézet tagja (Word Academy of Art and Science; Académie Internationale de Philosophie de l’Art, Svájc), számos külföldi egyetem díszdoktora (a németországi Albert Ludwig és a Humboldt, továbbá a Berlini Egyetem), ugyanakkor több nemzetközi kitüntetésben részesült (a Budapesti Európa Intézet Corvinus-díjazottja, Commandeur de l’Ordre des Arts et Lettres, Párizs, 1990; New Europe Prize for Higher Education and Research, 1993; Joseph Bech-díj, Hamburg, 2002). Számos kötet szerzője, ezek közül több is megjelent magyar nyelven, a Koinónia kiadásában eddig a Tescani napló (2000) és az Angyalok (2006) látott napvilágot.
Az elrejtés és a felfedés paradox egyidejűsége egyike a Szentírás kulcsfontosságú témáinak. Isten, aki „rejtve van” (Mt 6,6; 6,18), látja minden ember titkát (Róm 2,16); elrejti titkait a bölcsek elől, hogy kijelentse a csecsemőknek (Mt 11,25); az arra méltóknak pedig ad az „elrejtett mannából” (Jel 2,17). Másrészt pedig Isten az, aki „megvilágítja a sötétség titkait” (1Kor 4,5), és aki Fia által azt hirdeti, hogy „nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék” (Mt 10,26; Mk 4,22; Lk 8,17 és 12,2). A „rejtekhely” az ember számára is finom dialektikus játék tere. Vannak bevallhatatlan takargatások (ám ezek is leplezetlenek az isteni „szem” előtt), de értékes rejtettség is: „a szív elrejtett emberének” (1Pt 3,4) kincse az igazi ékesség bárki számára.