Journal index

A Magyar Református Egyház közös zsinata 2017. június 24-én tartotta újabb ünnepi ülését a debreceni református Nagytemplomban a reformáció 500. és A Második Helvét Hitvallás elfogadásának 450. évfordulója alkalmából.

Szentlélekről lévén szó, azzal a legyőzhetetlen akadállyal találkozunk, hogy lehetetlen a szokásos értelemben vett beszédmód. Nem beszélhetünk róla sem úgy, mint emberről, sem úgy, mint látható tárgyról, ugyanis emberi tapasztalati világunkon kívül esik. Itt különösképpen igaz a Kálvin megállapítása, hogy véges nem foghatja föl a végtelent.

A tanintézmény a századforduló éveiben szervezett előadásai a diákok esztétikai nevelésén túl a város, a környék ízlésformálásához járultak hozzá. A politikai, egyházi főméltóságok, iskolatámogatók, írók és költők születésének vagy halálának évfordulóin szervezett ünnepségek, a zabolai emléktábla, valamint a tanintézmény zászlójának avatására kitalált ünnepi forgatókönyvek a kor társadalmi életének meghatározó elemei maradtak.

Kétségtelen, hogy a Kálvin a népi tudatban című felmérés alapján egy olyan reformátor képe bontakozott ki, aki Genfben az Ige, az imádság, valamint az egyházfegyelem segítségével és nagy érzékenységgel fordult a protestáns gyülekezet gondjaihoz. A 19. században azonban korántsem volt megfigyelhető a reformátor személyének effajta egységesen pozitív megítélése. Ugyanis a 19. század első felében megjelent liberális teológia nem várt fordulatot eredményezett a hazai teológiai-tudományos életben, s mivel a „szabadelvű” teológusok szerint a keresztyénség egyáltalán nem a Bibliában és a hitvallásokban található, észfeletti dolgok, például Jézus testi feltámadásának elfogadását jelenti, a műveltek evangelizációja érdekében, a csodák és az eredendő bűn tanításain túlmenően még Jézus testi feltámadásának dogmáját is elutasították.3 Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy Fáy András (1786–1864), a magyar liberális teológia egyik legmeghatá- rozóbb képviselője4 erős kritikával illette Kálvint, mivel az tevékenyen közreműködött Servet Mihály kivégzésében.

Solomon Zeitlin zsidó történész egyik tanulmányában azt próbálja bizonyítani, hogy a fogság utáni időszakban az álmok kezdték elveszíteni előrejelző funkciójukat. Megjegyzi, hogy már Ézsaiás sem tartotta az álmokat isteni eredetűeknek, és inkább afelé hajlott, hogy azok az ember gondolatainak és vágyainak visszatükröződései; ilyenformán a próféta Sigmund Freud előfutárának tekinthető. Később, a tannaita korban a rabbik már nem a jövendőt jó- solták meg az álmokból, hanem egyszerűen csak magyarázták azokat.

Jung egy ízben a következő zavarba hozó kérdést tette fel: „Ha egy teológus tényleg hisz Istenben, milyen hatalom nevében állítja, hogy Isten nem képes az álmok útján szólni?” Csakugyan, állítható-e komolyan, hogy Isten ma is feddhet, inthet, buzdíthat az álmok által? Érdemes-e odafigyelni álmainkra, vagy az teszi jól, aki reggelre – mint az éjszaka ki tudja, honnan előbugyogó zagyvaságait – elfelejti ezeket? Továbbá: segítenek-e az álmok az élet válsághelyzeteiben, például a gyász feldolgozásában? Ebben a tanulmányban sok álompéldával – köztük személyesekkel is – a téma klasszikusaira és természetesen a Szentírásra támaszkodva, ezekre a kérdésekre igyekszünk választ találni.

A Szentírás viszonylag gyakran beszél a halálról, a halottak állapotáról az alvás képével. Mi több, valahányszor az Újszövetség kifejezetten a Krisztusban hívők vagy az ószövetségi kegyesek haláláról beszél, következetesen az alvás képét használja. Ez a kép viszont nem használatos a kívülállókkal vagy a súlyosan vétkező, „halálos” bűnt elkövető hívőkkel kapcsolatban. Kálvin is megjegyezte, hogy az aludni ige általánosan használt kép ott, ahol a Szentírás a halálról beszél, ő maga azonban kissé idegenkedett a kifejezéstől, mivel az a korban „terhelt” volt, ugyanis az anabaptisták számára éppen az aludni ige ilyen bibliai használata jelentette az egyik érvet arra nézve, hogy a lélek öntudatlan állapotban marad a feltámadásig, azaz a halál pillanatában gyakorlatilag a testtel együtt elpusztul.

Ritka, hogy elődeink ilyen sok, szám szerint 4, egymástól igencsak különböző történelmi korszakot éltek át. Nekem most itt Musnai László életéről és munkásságáról kell megemlékeznem. Nem sokat kellett elmélkednem afelett, hogy miként különítsem el életének egyes korszakait, mert a történelem megtette helyettem.

A művészettörténészek azt állítják Anthony van Dyck egyik, 1620 körül készült festményéről, amelyet a budapesti Szépművészeti Múzeumban őriznek, hogy az János evangélistát ábrázolja. Viszont a festményen semmi sem utal arra, hogy ez evangélistát ábrázolná. Bak Áron lelkipásztor és festőművész művészettörténeti és bibliai érvekkel bizonyította rövid tanulmányában, hogy ez a festmény nem János evangélistát, hanem a szenvedés poharát elfogadó Jézus Krisztust ábrázolja.

Talán nem meglepő, hogy protestáns teológusként, illetve református teológiai tanárként a reformáció 500 éves jubileumi évében a reformációról kívánok elmélkedni, vagy inkább fogalmazzak így: a reformációról kívá- nok önök előtt hangosan gondolkodni még akkor is, ha a reformáció témájáról számtalan előadást, értelmezést hallhattunk már ebben az évben. Mégis válla- lom a kockázatot, mert sajátos és talán szokatlan szemszögből kívánok közelí- teni a témához, s olyan kérdéseket szeretnék ma feszegetni, amelyek a jubileumi év felfokozott hangulatának elmúltával várnak majd válaszra, kiértékelésre. Szemlélődésem kiinduló kérdése ez: vajon miben sajátos ez a mostani, a mi nemzedékünk által megélt reformációjubileum?

Milyen üzenete van a Jézus samáriai asszonnyal való találkozásának a különböző egyházak közötti viszony tekintetében? Mindenekelőtt az, hogy mernünk kell nyitni, és nyitottaknak kell lennünk egymás irányában. Jézus példaként állítja elénk a maga nyitottságát. Ő kezdeményezi ezt a nyitást. Túlteszi magát azon a megrögzött és már magától értetődő tradíción, hogy az izraelita akkor igaz, ha elkülönül a samaritánustól, és nem vállal közösséget vele.

Varga Zsigmond életútja, sorsa azért különleges, mert a magyar történelem egyik viharos szakaszának hamisítatlan lenyomatát láthatjuk benne. Ha visszatekintünk a számára adatott hét évtizedre, és személyes sorsát ennek az időkeretnek históriájában szemléljük, akkor ez az időszak a magyar kultúrtörténet egyik utolsó fénykorát, az első világháborút, a két világháború közötti éveket, a második nagy világégést és egy újabb sötét kor kezdetét öleli fel.

Makkai Sándor írásaiból, a róla szóló méltatásokból egy újítani kész, nagyszerű és merész lelket ismerünk meg. Azok az irányelvek és programok, amelyeket közel egy évszázada fogalmazott meg, ma is újszerűen, frissen, egészen közelről hatnak, de mindaz a sok ötlet és terv, amely megszületett benne, ma sem valósult meg igazán. Maga Makkai Sándor is sokat tett azért, hogy beszédei, tanulmányai, prédikációi, programadásai, célkitűzései ne csak szavak maradjanak. Az új nemzeti-történelmi helyzethez nemcsak megírta a „magunk revíziója” égető szükségességét, hanem revízió elé állította önmagát is, s újra és újra visszanyúlt a tiszta Kijelentésig, a Szentírásig. Így a „revízió” Makkainál az önmagunkkal való szembenézést jelenti, vagyis azt, hogy életünket gyökereiből kell megújítanunk, nem pedig azt a határok visszaállítását, de még az ígért jogok érvényesítését sem, amelyekről az erdélyi magyarság évtizedekig nem mondott le.

A nemrég egyházkerületi tulajdonba visszakerült iratok között található Zilahi Sebes János és Bodola János maguk mentségére írt levele. Jelen forrásközlésünkben Zilahi Sebes János levelét adjuk közre. Hosszú, 26 oldal terjedelmű levélben védte meg Endemann könyvét, közvetve pedig magát is, és mutatott rá a vád megalapozatlanságára. Levele számos érdekességet tartalmaz. Amint az üggyel kapcsolatos iratokból és Zilahi leveléből is kiderül, az ügy kirobbanását Endemann Sámuel rendszeres teológiai tankönyve okozta.

A közép- és kelet-európai térségben, a nemzeti művészetek kibontakozása után messze földről érkezett alkotók megtelepedése is hozzájárult a kultúrtörténeti kép sokszínűsének kibontakozásához. Iacob Graf – magyarosított nevén Gráf Jakab – is Svájcból került Erdélybe. Az ő festészeti hagyatékát leginkább dokumentumértéke teszi érdemlegessé és – alkatát illetően – művészpedagógusi kiválósága, amellyel évtizedeken át alapozó munkáját végezte el a rajzoktatásnak, és tanítványai nemzedékeit irányította a művészetek szeretete felé.

A feltámadás gondolata számunkra a keresztyén egyházi diskurzusban mindenekelőtt az újszövetségi szövegekhez kötődik, ahol része annak a központi üzenetnek, amelyet az egyház a maga missziója rendjén a világban képvisel. Az újszövetségi könyvek alapvetően kétféle értelemben beszélnek erről a témáról. Egyrészt – és ez a hangsúlyosabb – a Messiás, Jézus Krisztus fel-támadását (vagy feltámasztását) említik, másrészt, ennek mintegy kiegészítéseképpen, szükségszerű következményeképpen szólnak a Krisztusban hívők és nem hívők feltámadásáról. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a feltámadás, pontosabban a halálból életre kelés gondolata mint olyan nem volt teljesen újszerűen a pogány világban, sem az ókori zsidóságban.