liturgiatörténet

A jelen előadás a pulpitus mint liturgiatörténeti jelenséget vizsgálja. Az eredmény a már megindult protestáns kutatásnak is javára szolgálhat annyiban, hogy tágabb összefüggésbe helyezi, újabb jelentésekkel gazdagítja a tárgyat, sőt szimbólumot. De célom az is, hogy az egyetemes liturgiatudomány figyelmét felhívjam arra a jelenségre, amelynek egyik utolsó és legjellegzetesebb emlékei az Erdélyben föllelt pulpitusok, és ezzel további kutatásokat ösztönözzek.

Nemcsak a római egyházban gyakorolták az ördögűzést, hanem a 11–12. századi megújulási mozgalmakban, sőt a reformátori egyházakban is. Az albigensek egyetlen szentsége a vigasztalás (consolamentum) volt, melyet ördögűzés és kézfeltétel által szolgáltattak ki. A lutheránus egyházban egyre növekvő ellenállások közepette a 18. századig gyakorolták a keresztelés előtti ördögűzést. És arra is van példa, hogy a reformáció helvét irányának követői is – minden valószínűség szerint katolikus hatásra – bizonyos módosításokkal gyakorolták az ördögűzést.