Journal index

Itt van két akkora téma, amelyről külön is konferenciát lehetne tartani, úgyszintén a kettejük összefüggéséről. Amikor afelől érdeklődtem, hogy mi is volna az előzetes koncepció, akkor a jórészt fiatal lelkészek közül többen is egybehangzóan meglepően merev és konzervatív elképzelést vázoltak fel. Eszerint van egy ideális állapot, amelytől messze állunk. Ennek okát főleg a lelkészek helytelen hozzáállásában kell keresni – mondták a véleménynyilvánítók. Viszont ha rámutatunk hibáikra, felrázzuk őket, utat mutatunk nekik, és szembesítjük őket helytelen gyakorlatukkal, ettől felébrednek, öntudatra eszmélnek, motiváltak lesznek, és nagy lendülettel, hatékonyan kezdenek dolgozni, s ennek egyenes következményeként megpezsdül a gyülekezeti élet, aktivizálódnak a közömbös egyháztagok. Azaz úgy gondolták, hogy a szidás, az intézményes fenyegetés által meg fognak oldódni a gondokat, és így egyház ügye előbbre jut. Bárcsak ilyen egyszerű volna!

László Dezső (1904–1973) református lelkész, teológus 1930–40 között az Erdélyi Fiatalok szerkesztője, az erdélyi magyarság meghatározó kisebbségi ideológusa volt. A második bécsi döntés után a magyar parlament behívott erdélyi párti képviselője lett. Személyére az Erdélyi Fiatalok mozgalmában betöltött szerepe, könyvei és írásai, széles körben ismert egyházi és közéleti tevékenysége hívta fel Teleki miniszterelnök figyelmét.

A jelen előadás a pulpitus mint liturgiatörténeti jelenséget vizsgálja. Az eredmény a már megindult protestáns kutatásnak is javára szolgálhat annyiban, hogy tágabb összefüggésbe helyezi, újabb jelentésekkel gazdagítja a tárgyat, sőt szimbólumot. De célom az is, hogy az egyetemes liturgiatudomány figyelmét felhívjam arra a jelenségre, amelynek egyik utolsó és legjellegzetesebb emlékei az Erdélyben föllelt pulpitusok, és ezzel további kutatásokat ösztönözzek.