Journal index

A prozelita kifejezés az intertestamentális korban nyeri a zsidó hitre áttért pogány származású ember jelentést. Ebben a korszakban fogalmazzák meg az betérést megelőző feltételeket, és szögezik le a belépéshez nélkülözhetetlen rituális cselekedetek sorrendjét és értelmét. A zsidó társadalomban a prozeliták is jog által meghatározott státust nyernek, amit a rabbinikus irodalom kellőképpen tárgyal. Egyes konzervatív vagy funda¬mentalista beállítottságú csoportok ellenezték mind a térítést, mind a prozeliták befogadását. A diaszpórában viszont sokkal inkább misszió szándékú a nyitottság. Ez a kétféle magatartás erőteljesen jelentkezik a rabbik prozelitákkal kapcsolatos vitáiban is, jóllehet a farizeusi gondolkodású rabbik nem a prozelitizmus legitimitását tették kétségessé, hanem az áttérés feltételeinek részleges, elhanyagolhatónak vélt pontjait. A viták kiterjedtek a prozelita nők és gyermekek, a körülmetélés és bemerítés kérdéseire is. Alexandriai Philón a befogadó álláspontot képviselt, sőt betérésre buzdított. Számára a rituális szokások háttérbe szorultak, és inkább a Törvény tanítását és tanulmányozását hangsúlyozza. Josephus Flavius, aki farizeus neveltetésben részesült, a művelt római rétegnek írja könyveit, amelyek apologetikus jellegűek is: meg akarja ismertetni a zsidók vallását és életvitelét, s azt, hogy ez mennyire volt vonzó, a betérőkről szóló történetekkel szemlélteti. Ezek közül kiemelkedik Adiabene uralkodójának és anyjának zsidó hitre való áttérése. Írásai nyitottságot érzékeltetnek a prozeliták irányában. A diaszpórai zsidósága nyitottabb a prozeliták irányában, mint a palesztinai, ugyanakkor a birodalom nagyobb városaiban élő zsidó közösséget megvető ró¬mai polgárok inkább negatívan értékelik a prozelitizmust, és erőszakos nyomulásnak, illetve politikai húzásnak tekintette a zsidó „missziót”.

Előadásomban három témáról szeretnék beszélni: a Heidelberi Káté szerkezetéről, azután arról, hogy ez miként érvényesül az 1948-as Énekeskönyv struktúrájában, és végül ennek az Énekeskönyvnek a tényleges használatáról.

A Heidelbergi Káté magyarázása szószéken vagy katedrán ma már alig van gyakorlatban Magyar Református Egyházunkban. A kátémagyarázatra, a kátéprédikációra manapság már alig találunk példát egyházi kiadványaink sorában, s talán egy kézen meg lehetne számolni, hogy hány jelent meg az utóbbi száz esztendőben. Igaz, korábban sem jelent meg több kátémagyarázat, de sokat legalább kézzel másolt formában terjesztettek, mert a lelkipásztorok és tanárok századokon keresztül igényelték az újabb kátémagyarázatokat.

Először tehát el szeretném mesélni, hogy hogyan jutott el egy budapesti református lelkész és gyülekezet addig, hogy ilyen áhítatok is részeivé váljanak liturgikus életének. Persze nagyon illetlen dolognak tűnik, hogy valaki egy gyülekezet életére irányuló kérdésre válaszolva nem kis részt a saját életéről kezdjen beszélni. Csakhogy az a valóság, hogy a liturgiai megújulásnak azt a vonulatát, amellyel itt foglalkozunk, ma legtöbbször pontosan ez jellemzi: egy-egy lelkész – és talán még gyakrabban nem lelkész – mély hitbeli meggyőződés által indíttatva megpróbál talpalatnyi földet találni egy, a ma általánostól jelentős mértékben eltérő hitmegélés, egyéni és közösségi hitgyakorlat számára.