Journal index

Ahhoz, hogy tárgyunkról érdemben és távlatosan szóljunk, a felekezeti zsoltáros istentiszteletek gyakorlatának közös alapjaként legalább két sarktételt kell elfogadottnak tekintenünk:
1. A Szentírás – és ezen belül A zsoltárok könyve – kinyilatkoztatott/kijelentett szöveg, amely irodalmi, poétikai, retorikai stb. jegyein túl a fizikai világot meghaladó valóságra irányítja a hívő ember figyelmét, ezért benne nem csupán szellemi-esztétikai befogadás-élményt indukál, hanem alkalmassá válik az Istenhez való beszéd megformálására; az „irodalmi” Biblia-szöveg és annak nyelvi arculata ezért istentiszteleti kifejezésmóddá magasodhat.
2. A különféle keresztény hitrendszerek és felekezetek doktrinális sajátosságainak tiszteletben tartása mellett a Szentírás alapú együttes imádkozásban lehetségessé válik a lelki közösség, amely a keresztyénekben megalapozza és élhetővé teszi az egyházegyetemesség meggyőződését.

Az archaikus korban a lakomák a táplálékelosztás bevált intézményei voltak: az élelmiszerfelesleg elosztásáról éppúgy gondoskodhattak, mint a szűkölködők időnkénti megelégítéséről. Ezenfelül az istenekkel való szimbolikus közösségtartás alkalmait kínálták, mint pl. a bálványáldozati lakomákban. Mennyiben voltak érvényesek ezek a megállapítások a Kr.-i 2. század hellenista zsidó köreiben és mennyiben lehet Jézus Sirák (latinosan: Ecclesiasticus) könyvét a vendégek és vendéglátók „Kiskátéjának” tekinteni? Erre próbálunk a továbbiakban feleletet kapni.