Journal index

Izráel Jahvéról alkotott képében központi helyet foglal el az a képzet, miszerint Jahve olyan Isten, aki ígéreteket tesz.1 Az Isten által tett számtalan ígéret között aligha találnánk még egy olyan elementáris hatással bírót a zsidó nép történetére és önértelmezésére nézve, mint amilyen a Kánaán földjének a birtokbavételére tett ígéret. Az Ígéret Földjének témája Izráel történetének kezdetétől, az első pátriárka, Ábrahám elhívásától folyamatosan jelenlévő motívumként szövi át Izráel népének önmagáról alkotott önéletrajzát, az egész Héber Bibliát.

Az Ószövetség társadalomtudományi szempontú kritikájáról, mint főáramú paradigmáról és elismert bibliakutatási módszerről csupán az utóbbi három-négy évtizedben beszélhetünk. Ezt megelőzően az Ószövetség-kutatást olyan humán alapú megközelítések uralták, amelyek az Ószövetséget történeti, vallástörténeti, lingvisztikai, irodalmi és teológiai kontextusai összefüggésében elemezték. A fentiek függvényében ez a tanulmány az Ószövetség társadalomtudományi szemszögű kutatásainak eredményeire épít, és e paradigma kutatási területéhez kapcsolódik.

Az ősi népek zenéit, énekét musica humana névvel emlegetik, amely a lélek belső harmóniáját jelenti, és ezt az emberi kultúra musica mundanavá, a mindenség hangjává alakítja át (Szabolcsi Bence). E kor emberének is voltak ősi rítusai, szokásai (születési, beavatási, házassági, hálaadó, kérő, áldó, elhárítói, végtisztességet tevő, halottsiratási rítusai). A kereszténység zenei alapja a zsinagógai és jeruzsálemi temploméneklés és zene talajában gyökerezik. Míg a zsinagógákban zsoltárok, hálaadó imák és hitvalló énekek szólaltak meg, addig a jeruzsálemi templomban a felsorolt énekekhez hangszerek és énekkarok zenéje is társult. (Természetesen nem a mai értelemben vett ének- és zenekarokra kell gondolnunk.)