1908 - A kezdetek

Az Erdélyi Református Egyházkerület hivatalos lapjaként indított Szemle első száma 1908. január 10-én jelent meg. Nagy Károly teológiai tanár lett első felelős szerkesztője, közvetlen munkatársként pedig Ravasz László teológiai, Kálmán János református kollégiumi tanár és ifj. Péter Károly egyházkerületi titkár csatlakozott hozzá. A szerkesztőségnek akkor a kolozsvári Teológiai Fakultás épülete adott helyet.

Különös, vagy csupán a történelem ismétli magát, hogy a mai szerkesztőség gyakorlatilag ismét ott működik, ahol a százéves Szemle hajdan megszületett? Ha pedig végigfutjuk a felelős szerkesztők sorát, azonnal észrevehetjük, hogy a Református Szemle felelős szerkesztői többnyire  teológiai tanárok(*): Nagy Károly* (1908–1917), Ravasz László* (1918–1920), Makkai Sándor* (1921–1924), Tavaszy Sándor* (1925–1928; 1937–1948), Vásárhelyi János (1929–1936), Darkó Ákos (1949–1958), Dávid Gyula* (1959–1972), Tőkés István* (1973–1984), Gálfy Zoltán* (1984–1989), Nagy László (1990–1996), Bustya Dezső (1997–2000), Adorjáni Zoltán,* Buzogány Dezső* (2000–).

A Református Szemle, tehát, hivatalos lapként indult: közölte az egyházkerület kormányzatának körözvényeit, rendeleteit, pályázatait, felhívásait és utasításait, s ennél fogva hetente jelent meg mindössze egy nyomdai ív terjedelemben.[1] De ugyanakkor teljesíteni kívánta az egyházi sajtó feladatait is: feltárta az Egyházkerület múltjának részleteit; megtárgyalta az aktuális kérdéseket; formálta az egyházi közvéleményt a közeli és távlati célok elérése érdekében; s nem utolsó sorban feladatának tekintette azt is, hogy szellemi érintkezést biztosítson azok közt, akik szóval, tollal, munkával álltak egyházunk szolgálatába.[2] Ugyanakkor lobogtatni kívánta a hitnek és tudásnak egy célt szolgáló fáklyáit s építeni mindeneket „lelki házzá…”[3]

A szerkesztőség mindenekelőtt a kerület lelkészeitől várt támogatást, de számított az iskolai tanárokra és a gyülekezetek lelkes világi tagjaira is. (A szerzői kör hajdani tágításának fontossága ma is érvényes, sőt mi több, megvalósulni látszik. Csak éppen végig kell szemlézni a szerzők névsorát, s azonnal megállapítható a szélesedő írói tábor. A Szemle számainak egyik kiértékelője, aki a 2003-as számokig végzett statisztikákat, már  megállapította ezt;[4] de azóta tovább bővült a nem lelkészi jellegű szerzők tábora.)

Előfutárok

A hivatalos lapként útra bocsátott Szemlére úgy tekinthetünk, mint ami megvalósította a hajdani egyházi testületek sajtó iránt tanúsított felelősségét. Egyházunk első hivatalos kiadványai az 1858-ban beindított Névkönyvek voltak. A később beindított folyóiratok pedig egyes lelkipásztorok és professzorok önkéntes szolgálata révén láttak napvilágot, de felkarolta őket a kerület hivatalos vezetősége is.

A Szász Gerő által megindított Erdélyi Protestáns Közlöny (Egyházi és iskolai hetilap) első száma 1871-ben jelent meg. Így született meg első folyóiratunk, melyet Szász Domokos is szerkesztett (1877-től),[5] majd püspökként is felpártolt, s a Erdélyi Protestáns Közlöny így lett 1886-tól egyházunk hivatalos lapjává; éspedig azáltal, hogy a kerület átadta hivatalos közleményeit a Közlönynek. Ez természetszerűen együtt járt azzal, hogy az egyházközségeknek meg kellett rendelniük az Erdélyi Protestáns Közlönyt, ami a megrendelői tábor kiszélesedését és a lapkiadás anyagi fedezetének biztosítását is eredményezte.

Ugyanebben az időben Bartók György (akkor nagyenyedi lelkész) kezdeményezésére egy másik lap is megjelent, az Egyházi és Iskolai Szemle (Nagyenyed, 1876). Ennek célja sok tekintetben visszacsengett a későbbi Református Szemle programjában. (Ez a Bartók György volt az, aki később felpártolta és érvényre juttatta a református jelzőt a Szemle indításakor és nevének meghatározásakor.[6])

Szász Domokos azonban nem csak a fent említett módon szándékozott megerősíteni az Erdélyi Protestáns Közlönyt. Egyben azt is akarta, hogy a lap összetartó és nevelő eszközzé váljék; s miközben hivatalos lappá tette a Közlönyt, ezzel együtt fenn kívánta tartani a szerkesztőség függetlenségét és a munkatársak föltétlenül szabad véleménynyilvánítását is.

A hivatalos jelleg és a szabad véleménynyilvánítás párosítása méltánylandó szándék volt, azonban lehetőséget nyújtott az elégedetlenségek, feszültségek kinyilvánításának is. Így a Közlöny hasábjain éles polémia bontakozhatott ki Szász Gerő és Kecske­méthy István, a Kis Tükör szerkesztője között, s ebben támadások érték Szász Domokos püspököt is (1896–1897). A vita végül úgy hatott az egyházi sajtó kérdésének további alakulására, hogy az Igazgatótanács kimondta egy egyházkerületi tulajdonban álló hivatalos lap beindítását, s ugyanakkor a „hivatalos” jelző megvonását az Erdélyi Protestáns Közlönytől (1897 decembere).[7]

A bírált Szász Domokos javaslatokkal állt elő: legyen a kerület tulajdonát képező hivatalos lap az összes hivatalos ténykedés közlönye, de emellett képviselje az egyházkerület, az egyházmegyék érdekeit, s „kerülje a polemikus hangot és a személyeskedést”.[8] Így jött létre 1898-ban az Erdélyi Protestáns Lap,[9] melyet előbb Molnár Albert, majd pedig Nagy Károly szerkesztett. A fordulat azért is jelentős, mert e sajátos helyzetben elkerülhetetlenné vált az egyházi sajtó feladatának körvonalazása. Ezt Molnár Albert tette meg, aki így fogalmazta meg az egyházi sajtó állandó, mindenekfelett való és végső feladatát: Isten országa építése a gyülekezetekben.[10]

Az Erdélyi Protestáns Lap tíz évfolyamot jelentetett meg, s tulajdonképpen névváltoztatással élt tovább a Református Szemlében, amely magát az Erdélyi Protestáns Lap törvényes utódjának tekintette, és ennek örökségét vette át.[11] Így tehát azt is mondhatjuk, hogy miután a Református Szemle az 1886-tól hivatalos lapként megjelenő Erdélyi Protestáns Közlöny, majd pedig az 1898-tól szintén hivatalos lapként kiadott Erdélyi Protestáns Lap örököse, ha névváltoztatással is, de 110, illetve kereken 120 éves. Így vélekedett már a 70 éves Szemlét ünnepelő szerkesztőség is: „A 70 éves Szemle 90 éves…”[12]

A Református Szemle

Az Erdélyi Protestáns Lap örökségét továbbvivő hivatalos lap új neve – Református Szemle – azt jelezte, hogy a hivatalos egyház és benne a lelkészek új szempontokat kívántak érvényre juttatni. A református jelzővel a hitvallási hovatartozást óhajtották hangsúlyozni az általánosabb protestáns helyett, s ezzel együtt az egyházkerület közjogi és evangéliumi jellegét kívánták kiemelni.[13] Ez az új jelző később „próféciának” is bizonyult. Mert a húszas évek elején egyházunk újra felfedezte a reformátori örökséget, a maga reformációkori hitvallásait és ugyanakkor az evangélium erejét, s éppen Nagy Károly, a Szemle első felelős szerkesztője, valamint munkatársa, Makkai Sándor sürgették a félretett Heidelbergi Káté elővételét és tanítását. Ez meg is valósult 1921-ben.

Nagy Károly 1895-től, Kolozsvári Teológiánk indulásától 1912-ig volt a rendszeres teológia tanára. Kettős örökséget hagyott maga után: az egyház iránti szenvedélyes szeretetet és a teológiával való pontos, tudományos foglalkozást.[14] Nagy Károly egyház iránti szenvedélyes szeretetét tükrözi a Református Szemle első számának vezércikke is:[15] „Egyházunk belső erejét kell fejlesztenünk, az élő hitet kell szolgálni, és nem egyházi pártok érdekeit… Ennek felébresztésére és fejlesztésére kell fordítni a legjobb erőinket: a kathedrát az igehirdetés mélyítésével, a katekhizációt a paedagogia minden vívmányával, az egyéni és gyülekezeti pastorációt az egyháztársadalmi munka minden ágával s a szeretetmunka minden áldásaival és intézményeivel. »Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek!« Ha hitünkben, papunkban, egyházunkban kincset bírunk: áldozni is fogunk érette önként és erőnk fogytáig.”[16]

E kettős hagyaték, az egyházszeretet és a teológiai tudományosság ma is kötelez minket, a Református Szemle jelenben munkálkodó szerkesztőit és munkatársait. Kincsünk pedig van és lesz, ha utánaásunk, munkálkodunk, és ha feladatunknak tekintjük a lelki és szellemi építést. Ora et labora! Ezt kell követnünk nekünk is, s ez olyan örökségünk, sőt Szemlés örökségünk, amit Tőkés István szerkesztőelődünk is vallott és gyakorolt: a Szemle 70 évfordulója alkalmára írt cikkek sorát egy olyan tanulmánnyal zárja, amely imádsággal végződik.[17]

A Református Szemle vállalt feladatai

A Református Szemle első száma úgy részletezte az általa felvállalt feladatokat, hogy mindenekelőtt az egyházkerület történelmének feltárását nevezte meg. (Az utóbbi években, s köszönhető ez a politikai változások nyomán bekövetkezett lehetőségeknek is, valóságos virágzás indult be a történelmi és egyháztörténeti kutatások terén. Ez azonnal észrevehető a Szemle hasábjain is. Csupán végig kell lapoznunk az utóbbi évek számainak tartalomjegyzékeit, illetve pillantsunk csak vissza az 1. lábjegyzetben közölt statisztika adataira. Ezek az adatok csalókák, hiszen a százalékok a különféle szakcsoportokban megjelent tanulmányok számának arányait mutatják. Egészen más volna az eredmény, ha a százalékokat a különféle szakok tanulmányainak terjedelme alapján számolnánk. Az egyháztörténeti tanulmányok bő jelentkezése egyben azt is tűnik megerősíteni, hogy változatlan és jellemző örökségünk a történelmi múlt iránti fokozott érdeklődés.)

Az 1908-ban induló Szemle további feladatai, amint már előbb is említettük, így következtek: az időszerű egyházi kérdések ismertetése és megtárgyalása; a közvélemény formálása; a szellemi érintkezés biztosítása az egyház munkásai között; „lobogtatni a hitnek és tudásnak egy célra világító fáklyáit”; mindenkit beépíteni a lelki házba. A Szemle mindezekkel a felelős egyházi döntések előtt is kívánt járni, előkészítette ezeket. Ezt úgy igyekezett megvalósítani, hogy alakítgatta a teológiai látást és feltárta a döntések tartalmát. Így igyekezett egyben biztosítani a döntések hatását.[18]

A felsorolt részfeladatok azt is tükrözik, hogy a Református Szemle már kezdettől fogva feszegette a maga úgynevezett hivatalos jellegének keretét. Hivatalos, de továbbra is szabad véleménynyilvánítást biztosító, s ez által a kritikai hangnak is teret biztosító lap kívánt lenni, akárcsak az Erdélyi Protestáns Közlöny korábban. Ezek – bár ma is tetszetősen hangzanak – nehezen valósulhattak meg együtt, az akkori körülmények között. Még akkor is, ha a hivatalos Szemle programként hirdette meg a zsinatpresbiteri elv megerősítését az egyházi adminisztráció decentralizálása érdekében.[19]

Más teológiai szaklapok

Ezért az időszerű egyházi kérdéseket megtárgyalásának, a közvélemény formálásának, szellemi érintkezésnek, a hit és tudás lobogtatásának, a lelki házba való beépítésnek feladatát egy másik folyóirat is megragadta. Tudniillik a Szemle indulása után nyolc évvel egy új teológiai szaklap jelentkezett: Az Út. Szerkesztőségének pedig szintén a Kolozsvári Teológiai Fakultás épülete adott helyet.

Az Út folyóirat szigorúan tudományos alapon kívánt foglalkozni a lelkipásztori és építő egyházszolgálat gyakorlati kérdéseivel, s szakszerű irányítással szándékozott kibontakoztatni a lelkipásztorok gyülekezeti munkáját.[20] Idővel tekintélyes folyóirattá nőtte ki magát. Néhány éves megszakítással 1944-ig élt, amikor is hatalmi utasítással szüntették be. A két világháború között jelentősen képviselte az erdélyi református teológiai gondolkozást és hathatós segítséget nyújtott a lelkipásztori munkához.

Az Útban megjelenő írások az ekléziasztika, a kultusz, igehirdetés, a vallásos nevelés, az intézményes, illetve személyes lelkipásztori szolgálat területét célozták meg.[21] Ha megvizsgáljuk rovatait, azonnal szembetűnik, hogy az azokban tárgyalt kérdések, illetve az általuk kitűzött célok egybecsengenek a Szemléivel.[22] Ugyanis itt is, ott is felleljük a teológiai reform és az egyház belső, lelkileg építő munkájának kérdéseit: a hitvallásos szellem ébresztését, a teológiai tisztázást, a hit és világnézet témáját, az igehirdetés és egyházi énekeskönyv megújítását, a valódi, gyülekezetépítő lelkipásztorok kinevelését, a belmissziói munkaág, s ezen belül a diakónia felpártolását, stb.[23]

1951 - A Szemle hátterének bővítése

A Szemle 1908-tól 1950-ig az Erdélyi Református Egyházkerület lapja volt. 1951-től kezdve az Erdélyi és Királyhágómelléki Református Egyházkerületek, valamint az Evangélikus-Lutheránus Egyház egyetlen folyóirata. A kényszerű változás pozitívuma viszont az volt, hogy kibővült szerzői tábora, elsősorban a királyhágómelléki egyházi írókkal, másodsorban pedig az erdélyi evangélikusokkal.

A Református Szemle 70. évfordulóján Tőkés István felelős szerkesztő az alkalomhoz igazodva értelmezte újra a lap nevét: „A »Református« azt a szellemet, állandó önvizsgálatot…, azt a »mélyebbre evezést«, tűzvevést, sózást,  »hegyekre nézést« és készenléti állapotot fejezi ki, amelyet az írott Ige szolgálata elé állít az Anyaszentegyház Ura. A »Szemle« a valóságos cselekvésnek, a fáradhatatlanságnak, a nézésnek-látásnak, a fényhordozásnak és világolásnak, a Krisztushoz tartozó magatartásnak… kifejezője. Ezekkel a nevekkel aligha lehet baj. Azonban számunkra állandó feladat…: vajon híven hordoztuk és hordozzuk-e a kettős nevet?”[24] Ezt követő szavai a hűség és hagyományőrzés fontosságát a jelenbeli cselekvés szemszögéből emeli ki: „…az előttünk járó nemzedékek iránti ragaszkodással és szeretettel lépünk rá a hét évtizedes múlt megszentelt ösvényeire, amint ezek az írásos bizonyságtétel nyomán kirajzolódnak. Az atyák mellőzésével semmit sem szándékozunk tenni, de épp az irántuk való hűség vonja maga után, hogy ne belőlük, ne a múltból, ne az ő cselekedeteikből éljünk, hanem intésük és iránymutatásuk segítségével ismerjük föl saját feladatainkat és kötelességeinket.”[25] A 70. évfordulós Szemle-szám cikkei több oldalról értékelik a lap számait, melyek jelentősen gyarapodtak terjedelmükben, s melyek  ugyan eltérő „színekkel és hangsúllyal”, de „lényegileg hasonló álláspontot” képviseltek, azaz engedelmes szolgálatot a betű eszközével.[26]

Tőkés István négy nemzedékre bontva értékelte ki a 70 éves Szemlét. Az első nemzedék (1919-ig) munkájának lényegét abban látta, hogy a hivatalos egyház és az élő gyülekezet egybefogásáért fáradozott. A másodikat (1920–1944) főként a felismert és sürgető feladatok körüli buzgólkodás jellemzi: a teológiai és egyházi megújulás, „önösszeszedés”, katekizáció, liturgia, egyházi rend, diakóniai és szociális felelősség és diaspóra-ügy. A harmadik nemzedék (1945–1969) figyelme mindenekelőtt az egyháztársadalmi vonatkozásokra összpontosul, s ez érthető is volt a kialakult új társadalmi helyzetben; de ekkor jelentkezik „az igehirdetésnek olyan központúsítása, amilyennel a korábbi évtizedek alatt nem találkozunk”. Ez utóbbi nyomon követhető a negyedik nemzedék (1970-től) munkájában is, s e mellett jelentkezik még „az ökumenizmus erőteljesebb érvényesülése”.[27]

1964 - A reformátori teológiai tudomány folyóirata

Mivel a mai Szemle utóbb az erdélyi református és evangélikus teológiai tudományosság folyóiratává alakult, érdemes kinyomozni, hogy mikor jelentkezik igazából ez a tudományos folyóirat-jelleg felé való hajlás. A tulajdonképpeni tanulmányok rendszeres közlését 1964-től lehet nyomon követni, s ugyanekkor kezdenek kialakulni s Szemle azon állandó rovatai, amelyek 2001-ig biztosítottak rendszerezett keretet az írásoknak,[28] s amelyek a négy nagy teológiai diszciplína területeit ölelik fel. (2001-től e hagyományos teológiai diszciplínák nevei adják világosan a Szemle belső rendszerét.)

Amikor Nagy László összefoglalóan értékeli a 70 éves Szemlét, mindenekelőtt azt állapítja meg, hogy a folyóirat azt a hagyományos programot ápolja és képviseli, amely megszületésétől az egyház építésének szolgálatára hívta és kötelezte: „odaadóan szolgálta és szolgálja egyházunk külső és belső építésének ügyét”, s eközben új hagyományok születnek, mint például „leánya”, a hajdani Gyülekezeti Melléklet, amely a gyülekezetek legközvetlenebb lelki építését munkálta.[29] Magától értetődő volt azonban, hogy a Szemlét bírálatok is érték. A folyóirat 70. évfordulójára készített számban Tőkés István egy olyan írást is közölt, amely a lelkipásztoroknak kiküldött kérdőívek alapján összegezte az értékeléseket, igényeket és elvárásokat, valamint az elmarasztaló kritikákat is.[30]

1990 - További lépések a tudományos folyóirattá válás útján

A 1989-es változásokkal új lehetőségek tárultak fel az egyházi sajtó előtt. 1990 elején indult a prédikációkat közlő Igehirdető, valamint az Üzenet gyülekezeti lap. 1992-ben pedig az Értesítő is megszületett, éspedig az Erdélyi Református Egyházkerület hivatalos lapjaként. Az egyházkerület Püspöki Hivatala által kiadott Értesítő úgy tekint magára, mint a Református Szemle mellékletére (melléklapjára). Ezek tehát mind a Református Szemle öléből nőttek ki és lettek, úgymond, a Szemle „önálló gyermekei”. Hiszen a Szemle hivatalos lap volt korábban, majd egyebek közt igehirdetéseket is közölt és gyülekezeti mellékletet adott ki. Emellett 2001 elején Az Út is „újraéledt” a maga korábbi célkitűzésével.[31] Ezek magyarázzák azt, hogy a Szemle mára szinte szükségszerűen az erdélyi teológiai tudományosság folyóiratává lett. Ugyanakkor az is észrevehető, hogy a korábbi évekhez képest, a Szemle egyre több külföldi teológus írását közölheti, annak is köszönhetően, hogy megváltoztak a körülmények.[32] Igaz – állapította meg Somogyi Botond –, „a korábban sokrétű feladatot ellátó Szemle tartalma ma már nem olyan sokszínű” a fennebb felvázolt okok miatt; de „igen örvendetes, hogy gyarapodott az ifjú szerzők tábora... Azaz a Református Szemle mintha a református értelmiség egyházhoz kapcsolódó, tudományos munkáját látszana tükrözni. Ez pedig egybecseng a hajdani Szemle célkitűzésével.”[33]