Journal index

Ez a tanulmány Kálvin hatalmas írott hagyatékának csupán egyik szelete alapján vizsgálja, hogy a reformátor miként használta az örök élet és a halál fogalmát. A zsoltárok könyvéhez és a János evangéliumához írt kommentárja, valamint levelezései jól érzékeltetik, hogy az Isten által teremtett embernek milyen változásokon kell átesnie, hogy a halállal való szembenézés súlyos próbájában az örök élet reménysége tudjon enyhülést és segítséget nyújtani számára. Kálvin biztos talajon áll az örök élet és az örök halál állapota tekintetében, viszont az eszkhatológiai kérdések tekintetében hol magabiztosan fogalmazza meg állításait, hol pedig elbizonytalanodva vallja be: nem bizonyos abban, hogy magyarázata megfelel Krisztus szavainak.

Ez a rövid tanulmány a siratóénekek rendszerezése és formai kapcsolatuk tekintetében fogalmazott meg néhány észrevételt. A siratóénekek mint a gyász kifejezési formái, ha nem is jelentős mértékben, de egyaránt megtalálhatóak az Ószövetség történeti, prófétai és tanítói könyveiben, tehát szorosan hozzátartoznak az ószövetségi zsidó nép történelméhez. Az általunk használt kutatási eredmények a következőre engednek következtetni a qínáh-strófával kapcsolatban: az ószövetségi irodalomban megtalálható két dávidi gyászének nem szolgáltat példát arra, hogy a siratóénekek formái a korábbi keletkezésű gyászénekek formáit követik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a qínáh-strófának prófétai irodalomban való használata nem a zsidó gyászénekek formájára vezethető vissza, csupán azt, hogy ezt az Ószövetség anyagából egyértelműen nem lehet kimutatni. Ugyanakkor nem állnak rendelkezésünkre azok a gyászénekgyűjtemények sem, amelyekre az Ószövetség utal, és amelyek segíthetnének e kérdés tisztázásában. A jajmondások formai elemzése rendjén azt láthattuk, hogy a gyászkiáltásokban megjelenő „jaj” az emberi fájdalom vagy félelem kifejezésére szolgál, míg az Ámós próféta könyvében olvasható jajmondások esetében – a formai egyezés ellenére – a jajok inkább a próféta felháborodásának kifejezésére szolgálnak a nép vagy egyes személy bűnös magatartása miatt, s ugyanakkor feddő célzatúak. A gyász kifejezése szükségszerű velejárója volt a zsidó nép életének, de amint azt a gyászénekek és gyászkiáltások ószövetségi előfordulásai is mutatják, az Isten és ember történetében nem a halálnak, hanem az életnek kell nagyobb hangsúlyt kapnia.

László Dezső (1904–1973) református lelkész, teológus 1930–40 között az Erdélyi Fiatalok szerkesztője, az erdélyi magyarság meghatározó kisebbségi ideológusa volt. A második bécsi döntés után a magyar parlament behívott erdélyi párti képviselője lett. Személyére az Erdélyi Fiatalok mozgalmában betöltött szerepe, könyvei és írásai, széles körben ismert egyházi és közéleti tevékenysége hívta fel Teleki miniszterelnök figyelmét.

Keresztség és új élet. Exegetikai tanulmány Róm 6,1–11 alapján
A dolgozat a keresztség és az új élet viszonyát vizsgálja, és a keresztyén egzisztencia
lényegét igyekszik megragadni. Az alapvető feszültség a Krisztusban adott váltság valóságát jelző egyszeri keresztség és az állandó követelményként jelentkező etikai elkötelezettség együttállásából származik. Ha a megkereszteltekre nézve igaz az, hogy a keresztségben meghaltak a bűnnek (Róm 6,2), éspedig Jézus Krisztus egyszeri halála és feltámadása által, akkor mi értelme van még az apostoli intelemnek: „ne uralkodjék a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban” (Róm 6,12).
Ezt a kérdést a dolgozat a római levél krisztológiai kijelentéseinek vizsgálata felől közelíti meg. A krisztuseseményben az lett nyilvánvalóvá, ahogyan Isten az ember üdvösségére cselekedett és cselekszik kegyelmesen. A keresztyén egzisztencia feszültsége tehát az isteni cselekvés sajátosságának következménye: benne van a megváltás ajándéka és végső kiteljesedésének ígérete. A keresztyének új élete – Istenhez való viszonyulásuk az egész életet formáló hitben – valóság és követelmény egyaránt. A keresztyén lét lényege az a hit, mely mindvégig ugyanarra a kegyelemre támaszkodik, amelyet a keresztségben már megtapasztalt.

Kálvin felfogása a Szentírás ihletettségéről. Mihai Androne a galaci Dunărea de Jos Egyetem református hitű filozófiatanára vizsgálat alá vette nemcsak a kálvini inspirációtant, hanem az erre használt terminológiát is, és arra a következtetésre jutott, hogy a reformátor a verbális inspirációt vallotta, anélkül azonban, hogy háttérbe szorította volna „az emberi szerzők egyéniségét és értelmi tevékenységét. A terminológia szintjén hiányzanak bizonyos, az ihletettség típusaira vonatkozó meghatározások. Ezek hiánya, valamint a különféle elméletekre vonatkozó érvek és ellenérvek sokszínűsége élénken jelzi, hogy ugyanazon vallási hagyományon belül megszakad a múlt és a jelen közötti folyamatosság. Ebben a tekintetben a reformátori teológia az öntisztázás útján halad.

Adam und Christus. Im Allgemeinen gesprochen ist der rote Faden in Rom. 5,12–21 die Gegenüberstellung von Adam und Christus. Aber die genaue Herausarbeitung einer Analogie wird durchkreuzt von der Feststellung verschiedener Gegensätze bzw. Überbietungen. Die Wirkung des Erlösungsgeschehens ist größer und wunderbarer als die Wirkung des mit Adam begonnenen Unheilsgeschehens. Die biblische Grundüberzeugung von einem Zusammenhang zwischen Tun und Ergehen ist für die Exegese von großer Bedeutung. Adams Tat hatte zur Folge, dass der Tod zur allgemeinen Herrschaft gelangte. Doch alle, die den überströmenden Reichtum der Gnade und das Geschenk der Gerechtigkeit empfangen haben, werden durch den einen, Jesus Christus, im Leben herrschen. Die Tat Christi unterscheidet sich auf das Deutlichste von der Tat Adams. Sie wirkt nicht zwangsläufig, will vielmehr durch den Glauben zur Gerechtigkeit und zum ewigen Leben führen. Aus diesem Grunde ist die Wirkung der Gnade als eine noch unvollständige beschrieben, um die Absicht Gottes aufzuweisen und dadurch Glauben zu provozieren.