Journal index

A Barth–Brunner vita a 20. század protestáns teológiai történetének egyik jelentős mozzanata. A dialektika-teológia két kimagasló alakjának 1934-ben történt replikaváltása nemcsak Karl Barth és Emil Brunner teológiai súlypontjait foglalja magában, hanem betekintést enged az 1930-as évek pezsgő teológiai és szellemtörténeti légkörébe is. Brunner értelmezésében a természeti teológiának egyik sajátos változata jelenik meg, miközben Barth az újreformátori teológia szellemében következetesen az Ige autoritásának jegyében fejti ki álláspontját. Ebben tanulmányban a vita egyes pontjainak tartalmi feltárása mellett röviden rekonstruáljuk a keletkezési körülményeket is, és kitérünk erdélyi hatástörténetére, értékelésére is.

A száz éve elhunyt Takács József református lelkipásztor hat évtizeden át szolgált Berettyószéplakon, és ott is halt meg 1919. március 8-án nyolcvanhat éves korában. Fekete obeliszk síremléke ott áll Berettyószéplak Zúgói temetőjében, és mellé helyezték nyugalomra gyermekeit is. 1990 után a református széplakiak Uszkay Huba lelkipásztor szolgálati ideje alatt (1995–2006) emlékeztek meg róla sírjánál március 15-én, november 1-jén, halottak napján pedig szintén sírjánál emlékeztek és emlékeznek meg. Ezért legfőbb ideje, hogy felidézzük e szorgalmas, gyülekezetét és népét szerető lelkipásztor alakját.

Berettyószéplakon a temetkezés kultusza a neolitikumig vezethető vissza. 1956-ban a református templom kőkerítésének a javításakor emberi csontokat ástak ki a földből. Mi több, az emberek azt tartják, hogy amikor a zsidó imaházat és az alsó iskolát építették (19. század közepe, 20. század eleje), akkor is és ott is találtak emberi csontokat. A régi középkori temető a református egyháztól egészen a Sár utcáig, annak bejáratáig, a Bálint utcán (sikátoron) át a régi kultúrházig terjeszkedett, követve a Nagy-patak meredek partját. A Bálint utcában 1959 augusztusában bontották le Papp János házát. Az új házának építésekor emberi csontokra bukkantak. A csontok mellett koporsómaradványokat is felszínre forgattak. A református templom mellé legkorábban a 11–12. században temetkeztek. 17–18. századig temetkezhettek a szűkön vett cintóriumba, amely fokozatosan növekedett, tágult a mostani Somlyó útig. 1842–43-ban „czinterem” a temető neve, legalábbis a kurátori számadásban.

A ne ölj parancsolat lévinasi interpretációja kétségtelenül érvényes volt, de nemcsak azáltal, hogy reflektált a gondolkodó személyes traumáira, hanem azáltal is, hogy a huszadik század viharai közepette is letisztult, kategorikus imperatívuszként szólalt meg. A lévinasi arc felhívása ma is aktuális, mert szerte a világon több mint 40 háború zajlik, az emberek letiporják egymást, és gyakran úgy mennek el egymás mellett, hogy nem látják meg egymás arcát.

A keresztyén felekezetek körében kevés annyira általánosan elfogadott, közös tan van érvényben, mint az, hogy az Ószövetség az Újszövetséggel együtt és azzal egyenértékűen a keresztyén hit alapját képezi. Eszerint mind a keresztyén hitnek, mind a keresztyén teológiának – és itt fontos, hogy nem vallástudományról beszélünk – az Ószövetség éppúgy formáló tényezője és kiindulópontja, mint az Újszövetség. Legyen szó hitvallásokba foglalt dogmákról vagy még alakulásban lévő teológiai kijelentésekről, azoknak mércéje minden időben az, hogy összhangban vannak-e az Ó- és Újszövetség tanításával. Azonban ez a látszólag megszilárdult alaptétel mind a jelenben, mind a teológiatörténetben sokkal árnyaltabban van és volt jelen, mintsem az a fenti gondolatmenetből következne.

Az izraeliták által lakott területeken folyamatosan jelen vannak a dekoratív és a kultikus ábrázolások, amelyek olyannyira átfogóan jellemzik Izráel hétköznapjait, hogy nem lehet őket csupán elszigetelt csoportok devianciájaként értelmezni. A temérdek istenábrázolás, istenszimbólum, szobor, pecsétlenyomat, amulett újból és újból arra a következtetésre vezeti a kutatókat, hogy a fogság előtt Izráelben jelen volt egy erőteljes, képtisztelettel együtt járó politeista tendencia.

A nagykőrösi reformátusság és a nagykőrösi református iskolák régi és közelmúltbeli története szorosan és szimbolikusan összefonódott a kőrösi egyháznak adományozott Öreg Graduál történetével és sorsával. Meggyőződésem szerint ez az összekapcsolódás nem csupán a múlt vonatkozásában igaz, hanem jövőképet hordoz magában, és távlatokat nyit. A bevezető mondatban említett tény kettős nyomatékot ad a 375 éve megjelent Öreg graduálra emlékező eseményeknek Nagykőrös városában. A legnagyobb csoda természetesen az, hogy Nagykőrösön még mindig jelen időben beszélhetünk e könyvről, amely csodálatos, felbecsülhetetlen eszmei értékű könyvritkaság, amit az adott közösséghez való történeti kapcsolódása még inkább emel. Habár a Graduál magán hordozza a történelmi viharok, ízlés- és korszakváltások, hányattatások nyomait, és „történelmi vándorútjai” leképezik szűkebb-tágabb környezetünk múltját, az Öreg graduálról való beszéd az elmúlt évtizedek egyházzenei és liturgiai párbeszédének egyik emblematikus és megkerülhetetlen témájává lett.

Őszintén elmondhatjuk, hogy a protestánsreformátus „történeti kántorkép” megrajzolásával, rendszerezésével és értelmezésével mind az egyháztörténet, mind az egyházzene-tudomány mindeddig mostohán bánt. Sok dolgot tudunk, ismerünk (hagyományok, történetek, nagyvonalú visszatekintések), csak valahogyan éppen az összkép homályos. Remélem, hogy konferenciánk sokrétű témafelvetése és közreadott gazdag ismeretanyaga hosszú távon megtermi a maga gyümölcseit.