Journal index

A tradíció-szakadás következtében, a diakonissza világ eltűnésével megváltozott az ápolási kultúra. Eltűnt belőle a szakralitás. Vajon az egyházi otthonok meg tudnak-e jeleníteni ebből valamit? A krisztocentrikus diakónia tanítása átültethető-e napjainkban az öregotthonok gyakorlatába, vagy ez mára már csak teológiai szakirodalom? A tanulmány közel hozza az öregotthonok mindennapjait, és sorra veszi a lelkészi munka kihívásait – demenseknek tartandó istentisztelet stb. – arra keresve a választ, hogyan válhat a szociális otthon Isten műhelyévé, Isten háztartásává. 

Kelet-Európa egyházainak közelmúltját kutatva sokszor távolinak tűnő dolgokon keresztül ismerünk önmagunkra, míg közvetlen közelünk­ben inkább azt látjuk meg, ami megkülönböztet minket ezektől a dolgoktól. Néha titokzatos alakok bukkannak fel előttünk, máskor pedig ismert közsze­replők eddig ismeretlen vagy kevésbé ismert tetteiről hullik le a lepel, s mindez új megvilágításba helyezi a régi dolgokat. Mintha csak Leszek Kolakowski mondása igazolódna be, miszerint a történelem nem tanít sem viselkedni, sem sikeressé válni, viszont elmondja, kik is vagyunk valójában.

A gregorián ének történetének különös és számunkra fontos állomásához érkezett, amikor az eredetileg latin nyelvű tételeket anyanyelvre fordították. Természetesen nem lehet kizárólag a reformáció javára írni az anyanyelvűséget, hiszen már az előző századokban is meghonosodtak népnyelvű énekek.1 Bár ezek az első magyar nyelvű, nem szorosan a liturgiához tartozó gregorián tételek a katolikus egyház használatához kötődnek, a latin nyelvű gregorián magyar nyelvre fordításának folyamata elsősorban a reformáció hatására bontakozott ki. Az a cél ugyanis, hogy a liturgia a teljes gyülekezet számára érthetővé váljék, a reformátorok munkálkodásával került előtérbe.