Journal index

Ez a tanulmány a Farkas utcai templom jelenlegi orgonája felszentelésének századik évfordulójának megünnepléséről szól. Az 1913. december 19-i átadás, majd a jelkép értékű karácsonyi használatbavétel óta eltelt idő számvetésre és tisztázásra ad lehetőséget, s ez nemcsak a Kolozsvár-Belvárosi Református Gyülekezet közösségének lehet fontos, hanem egy tágabb kör számára is. Ezáltal e kiemelt egyházzenei központ még-inkább megkaphatja méltó helyét az egyetemes egyházzene történetében, illetve az orgonák történetében.

A protestáns köztudatban a középkori egyház története eléggé sematikus formában (és negatív konnotációkkal) van jelen (ld. „az egyház megromlása” fogalomkört); mi több, egyháztörténetírásunk is ritkán merészkedik erre a területre. Ennek oka nyilván az, hogy felekezeteink éppen e középkori formákkal való szembefordulással határozzák meg önmagukat, ezért érzelmileg nem vonzó számukra a korszak. Pedig a középkor és a reformáció időszakának dogmatikája, liturgiája és egyházszervezete között sokkal több a folytonosság, mint vélnénk. Az előzmények beható ismerete nélkül nem érthetjük meg igazán a mi felekezetünk sajátosságait sem, nemhogy azt, hogy a másik, a katolikus oldal miért lát másként egyes általunk vallott és magától értetődőnek vélt igazságokat. A fenti megfontolásokból is létjogosultnak láttam, hogy az alábbiakban az említett témakör egyik szeletéből közöljek vázlatos összefoglalót, amint az bennem a kezem ügyében levő legfrissebb szakirodalom elolvasása alapján reflektálódott. Ahogy a cím is jelzi, a téma a hatalom, közelebbről egyrészt az egyházi hierarchián belüli kinevezési és kormányzási hatáskörökre, illetve az egyháznak a világiak feletti fennhatóságára vonatkozó elméletek, és azok megvalósulása: egyszóval mindaz, ami a pápai teljhatalom eszméjének kiformálódásában lényeges szerepet játszott.

Erdélyi Gabriella: Egy kolostorper története. Hatalom, vallás és mindennapok
a középkor és az újkor határán.

Der Heterodoxie-Prozess von András Huszti in 1742. Die reformierten Verkünder der universalen Gnade (gratia universalis) treten im Siebenbürgen erst in den dreißiger Jahren des 18. Jhs. auf. Sámuel Nádudvari, Pfarrer von Nagyenyed, der diese Lehre verkündedet, wurde von der Synode schnell verurteilt (1734). Der Pfarrer von Fogaras, József Makfalvi S., hat diese Lehre schon in der Zeit seiner niederländischen Studie (1723–1725) übernommen. Die Synode hat ihn in 1745 als Heterodoxer verurteilt. Danach verurteilte der Heterodoxie-Prozess von Déva auch den ersten Rechtprofessor des Reformierten Kollegiums von Klausenburg, András Huszti. Er hat diese allgemeine Gnadelehre im Vorwort seines Handbuches, Jurisprudentia hungarico-Transilvanica, Oratio panegyrica formuliert. Der Beschluss der Synode wurde von Supremum Consistorium bestätigt. In dieser Zeit fand in den Niederlanden die Revidierung der dordrechter Prädestinationslehre statt. Hermann Venema, Professor der Universität Groningen, schrieb über die Gnadenwahl in Sinne der Lehre der Remonstranten. Seine Lehre wurde von Antonius Driessen im 1734 wiedergelegt. Driessen hat auch im Siebenbürgen nach ehemaligen Venema-Studenten, den Vertretern der heterodoxischen Lehre gesucht. Der siebenbürgische Bischof, György Bonyhai Simon hat in 1735 erklärt, dass György Csepregi Turkovics und György Verestói, die in Franeker studierten und zu jener Zeit Professoren im Klausenburg waren, früher wahrscheinlich arminianische Ideen und Meinungen vertraten, aber jetzt vertreten sie zweifellos den orthodoxen Glauben, und dass Venemas Theologie in Siebenbürgen keine Nachfolger hat.