A humanizmus az igei tudomány szolgálatában (V.)

Contributor

A tudományág szabályainak, elméleti és gyakorlati módszereinek részletezése tovább folytatódik, de már ezekből az egyszerű példákból is jól látható Melanchthon törekvése és szándéka: egyháziassá szelídíteni a klasszikus (pogány) gondolkodástudományt. Felismerte ugyanis hasznát az igei tudomány területén, és az igehirdetésre való készülés folyamatában. Felfedezte, hogy a teológia ezzel szakszerűbb lesz, a prédikáció pedig mélyebb, tartalmasabb, igeibb. Tetten érhető pedagógusi gyakorlatiassága és azon szándéka, hogy minden áron használjon diáknak és lelkésznek egyaránt a sajátos reformátori teológiai rendszer kiépítésével és tudományos megerősítésével. Ezzel pedig örökre beírta nevét a protestáns igei tudomány és a pedagógia emlékkönyvébe.

Tartalmi jellemzők

Teljes szöveg (HTML)

A lánckövetkeztetés (sorites)

A lánckövetkeztetés (sorites[1]) az érvelésnek az a formája, amikor az első mondat állításához más, olyan állításokat társítunk, amelyek azzal szükségszerűen egyeznek, és utána ekként haladunk lépésről lépésre, mígnem a következtetésben az utolsó állítást is egyeztetjük az első állítás alanyával. Például:

Az ember állat,
Az állat élő test,
Az élő test szubsztancia.

Arisztotelész ezt ugyan nem említi név szerint, de az érvelés ezen formája és haszna megtalálható az Antepraedicamenta című írásában, ahol a szabályát is megadja.

A lánckövetkeztetés akkor helytelen, ha a sorites tagadó. Az állító is csak akkor helyes, ha a kifejezések között összefüggés van fajra, nemre, különbözőségre, sajátságra nézve. Hasonlóképpen, amikor az okokhoz és a sajátságokhoz a nekik megfelelő következményt rendeljük hozzá.[2] Helytelen a tagadó sorites következtetése:

Az ember nem oroszlán.
Az oroszlán állat.
Tehát az ember nem állat.

Akkor sem helyes, ha olyan szavakat kapcsolunk össze, amelyek között nincs szükségszerű összefüggés:

A rossz erkölcsök jó törvényeket szülnek.
A jó törvények méltók a tiszteletre.
Ami méltó a tiszteletre, arra törekedni kell.
Tehát törekedni kell a rossz erkölcsökre.

Az alábbi tréfás példa teljesen beleivódott a köztudatba:

Aki bőségesen iszik, az jól alszik.
Aki jól alszik, az nem vétkezik.
Aki nem vétkezik, az szent.
Tehát aki bőségesen iszik, az szent.

Az első és a második társítás helytelen, mert a részegek nem alszanak hosszan, és nem alszanak folyamatosan. Az alvás pedig nem biztosítéka annak, hogy sohasem vétkezünk, mert a részegek álom előtt gyakran zajosak, utána izgatottak és nyugtalanok, hiszen vérükben az alkohol sok viharos érzést támaszt.[3]

A fokonkénti emelkedés (gradatio) eléggé gyakori a mindennapi beszédben, mivel a következtetés során mindig össze kell kapcsolnunk az okot és az okozatokat. Például:

Az égitestek megszabott, változó mozgása, a számok és a rangsorok ismerete, a helyes és helytelen dolgok megkülönböztetése az emberi elmében azt tanúsítja, hogy a dolgok természete nem véletlenszerűen alakult ki, hanem az örök értelmi szerző, vagyis Isten elméje hozta létre.

Valamely dolog megismeréséhez engedelmesség szükséges,
Az engedelmesség haszontalan lenne, ha nem követné az ítélet,
Lesz tehát ítélet, amikor Isten különválasztja az engedelmeseket az engedetlenektől.

A lánckövetkeztetés (sorites) különbözik a lépcsőzetes következtetéstől (climax). Lánckövetkeztetés esetén az első mondat alanyát megismételjük a következtetésben. Például:

A tudományok nem ismerete vallási sötétséggel jár,
A vallási sötétség babonaságot szül és Isten hitetlen megvetését eredményezi.

Ha ezekhez hozzáadjuk a következtetést, megismételve azt, amit az elején állítottunk, akkor az lánckövetkeztetés lesz:

Tehát a tudományok nem ismerése babonaságot szül, vagy Isten hitetlen megvetését eredményezi.

Lánckövetkeztetést eredményez ez a jól ismert szabály is: ami nagyobb a nagyobbnál, az nagyobb a kisebbnél is.[4] Például:

A Nap nagyobb, mint a Föld,
A Föld nagyobb, mint a Hold,
Tehát a Nap nagyobb, mint a Hold.

Ezzel a szabállyal megegyezik a Zsidókhoz írt levélben olvasható lánckövetkeztetés is, amely nem mindennapi tanítást tartalmaz:

Krisztus főpap a Melkhisedék rendje szerint,
Melkhisedék nagyobb, mint Ábrahám,
Ábrahám nagyobb, mint Lévi,
Tehát Krisztus is nagyobb, mint Lévi, papsága is előkelőbb és hathatósabb, mint a lévitáké.

A léviták papsága ugyanis nem tudta eltörölni a bűnt és a halált; Krisztus papsága viszont azt jelenti, hogy áldozatul adta magát a bűnért, s az evangélium szavával bűnbocsánatot szerzett nekünk, és vele elkezdődik az igazságosság. Továbbá teljesen eltörölte a halált, helyreállította örök életünket és az örök igazságot.[5]

A következmények szabályai

Az egész dialektika világosság, amelynek a fényénél eldönthetjük, hogy a szavakat és a mondatokat hogyan kapcsoljuk egymáshoz. Ezért tudnunk kell, hogy a dialektika csaknem mindegyik szabálya egyben a következmények szabálya is.[6] Néhányat azok közül, amelyek az egyházi tannal kapcsolatosak.

A jó dologból még jobb következik. Ezt a szabályt gyakran idézik, hogy gyakran és sokszor éljünk a végső okok összehasonlításával:

Azért kívánom tanulmányozni a tudományokat, hogy megtanuljam az Istenről szóló tant.
Azért kívánom megismerni az Istenről szóló tant, hogy ne vettessek az örök kárhozatra, hanem megszabadulván minden rossztól, örökre élvezzem az Istennel való közösséget, és dicsőítsem őt.
Tehát lépésről lépésre jutunk el a végső kifejletig.[7]

Augustinus mondását is idézi:

„Az evangéliumnak nem hittem volna, ha nem indított volna erre az egyetemes egyház tekintélye.”

A mondásból sok hamis dolgot következtettek. Például:

Az evangéliumot az egyház tekintélyéért hisszük.
Tehát az egyháznak nagyobb a tekintélye [mint az evangéliumnak].

Vagyis az egyház önmaga is megfogalmazhat tanítást és törvényeket, még ha ezek nem is egyeznek az evangéliummal. Erre nagyon egyszerűen és helyesen azt válaszolhatjuk, hogy az első állítás nem helyes, mert az evangéliumot első­sorban szerzőjéért, Istenért hisszük, valamint a csodák bizonyosságáért. Az evangélium tekintélye nem az egyháztól van, hanem Istentől, aki rejtett akaratát az evangélium szavával jelenti ki, amint írva van: A Fiú, aki az Atya kebelén van, ő beszélte el nekünk [Jn 1,18]. Tekintélyét az evangélium nem az egyháztól kapja – vagyis az emberektől, akik azt hallgatják –; az embernek Istenért, az evangélium szerzőjéért kell hallgatnia az evangéliumot.[8] Könnyen felfogható, hogy az embereknek csakis Isten biztos tanúskodására hihetünk el olyan nagy és rejtett dolgokat, mint a következők: Isten azért küldte el Fiát, hogy áldozat legyen; Fiáért minket ingyenesen elfogad; a halottak biztosan visszakapják testüket stb. Különben Izráel népének az egyház a tanúja, hogy ezek az írások a prófétáktól származnak, és ezt a bizonyságtételt megerősítették a velük együtt járó csodák. A katolikus, vagyis az egyetemes egyház csak ezt követően erősítette meg, hogy a ma is használt könyveket az apostolok hagyták ránk. Nos, ebben az értelemben hisszük az evangéliumot az egyház által, vagyis nem elsődlegesen. Az egyház tanúságot tesz a könyvekről. De ahogyan a tanúnak nem szabad megvál­toztatnia vallomását, úgy az egyháznak sem szabad megmásítania azt a tanítást, amelyet azokból a könyvekből szerzett, amelyeknek máshonnan, tudniillik magától Istentől van tekintélye, aki csodákat rendelt melléjük, hogy nyilvánvaló legyen, ki is a szerzőjük.[9] A következtetés nem helyes ebben az esetben:

Hisszük, hogy ezeket a könyveket az apostolok hagyták hátra az egyháznak.
Tehát az egyházaknak mást, ezekkel ellentétes dolgokat kell hinnie.

Nem lehet helyes következtetést levonni akkor sem, ha kevés részelemet hozunk fel.

A mózesi és a római törvények nem akasztották fel a tolvajt.
Tehát a tolvajt nem kell felakasztani.

A következtetés azért nem helyes, mert a mai uralkodók megparancsolják, hogy a tolvajt akasszák fel. A politikai kormányzat törvényhozóinak hatalmuk van arra, hogy szigorúan büntessék a szörnyű bűntényeket.

A másik szabály így szól: az alanyok olyanok, amilyenekké az állítmányok engedik lenniük, ha helyesen és nem helytelenül értelmezzük. A szabályt nagy haszonnal lehet alkalmazni a szónoki beszédben, mert az egyes beszédrészek egybevetéséből sokszínű jelentéseket lehet kapni, mint például a János beszé­dében: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige stb. Itt az igét nem a köznapi értelemben kell venni, vagyis nem hangosan kimondott beszédet jelent, hiszen itt személyt jelöl, vagyis Isten Fiát.[10]

Más szabály: az értelmezésben kerülni kell a képtelenséget. A filozófiában azt nevezzük képtelenségnek, amikor valami ellenkezik a közvélekedéssel, vagyis azokkal az őselvekkel, amelyeket a természetből ismerünk, továbbá az általános tapasztalattal, és a hasonló, kiváló és változhatatlan bizonyítékokkal. Az egyházi tanításban viszont képtelenség az, ami ellenkezik Isten törvényével, a hittételekkel és a hitvallásokkal. Amikor pedig a szónoki beszéd képtelennek tűnő dolgot tartalmaz, akkor képes beszédre (metaforára) kell gondolni, például a zsarnok farkas.[11] Ilyen a teológiatörténetből ismert tétel is, az úrvacsoravitákban: Isten igéje mag.

Az argumentumok helyei

Az első részben Melanchthon felteszi a kérdést: melyik a dialektika régi fel­osztása? A válasz az, hogy a dialektika egyik formája eldönt, a másik felkutat dolgokat (iudicatrix, inventrix). Amikor eldönt dolgokat, akkor tulajdonképpen különválasztja a szavakat és megvizsgálja, hogy melyek kapcsolódnak egymáshoz és melyek nem. Külön veszi a mondatokat is, és eldönti, hogy részei egyeznek-e a szillogizmusok szabályaival vagy az érvelés más formáival. Amikor pe­dig felkutat, akkor voltaképpen arra mutat rá, hogy miként kell a dolgokat elemezni, vagy megtanít, hogy a dolgok végtelen rengetegében hogyan válogassuk ki azokat, amelyek hozzáillenek a jelen témához.[12] Tehát a vizsgált vagy a kiválasztandó dolgok tárhelyei. Ezt a részt τοπική-nek, vagyis a helyekről szóló tudománynak nevezik (τόπος – hely, terület, vidék). Az egyházban ezeket a toposzokat nem a dolgok tudományos boncolgatására használjuk, hanem válogatunk az ott felhalmozott dolgok tömegében. Például az egyházi tanítónak (értsd: lelkésznek) nem feladata új dolgokat kitalálni (inventio), mert nem ő alkotja meg a tanítást; ehelyett – miután a mennyekről szóló beszédek egy bizonyos része rendelkezésre áll – mint bölcs tanító, csak kiválasztja onnan a legfőbb dolgokat; a helyek pedig megmutatják, hogy milyen sorrendet kell követnie a igei tanítás során, egyszóval: meg kell találnia a meghatározást, el kell végeznie a felosztást, ki kell kutatnia az okokat, rá kell mutatnia a következményekre. Ahogyan tehát az építész különbséget tesz az anyag lényege és a forma között, úgy a dialektikában is meg kell különböztetni az anyagot, vagyis a témát, illetve a formát, vagyis az összekapcsolást vagy a következtetést.[13]

Az empirikus bizonyítás kapcsán Melanchthon kitér többek között ennek egyházi vonatkozására is. Figyelmezteti a tanulókat: bár az emberi ész nem elég éles ahhoz, hogy belelásson azon szavak rejtett tartalmába, amelyeket tulajdon ajkával maga Isten adott át az egyháznak (ahogyan például a geometria vagy a fizika, vagy az etika jól érti a bizonyítékok lényegét), mégis egyet kell értenünk a magát kijelentő Istennel. És bár az emberi elme igencsak nehezen éri fel a felfogásunkat meghaladó dolgokat, mégis le kell győznünk erőtlen természetünk kétségeit. Ahogyan biztos az, hogy kétszer négy az nyolc, úgy biztosra kijelenthet­jük azt is, hogy Isten ítélőbírója az emberi nemnek, és örök büntetéssel fogja sújtani azokat, akik megvetik az evangélium igéjét, másrészről örök jutalmat ad azoknak, akik igazi bűnbánattal és hittel sietnek a közbenjáró Fiúhoz, a mi Urunk Jézus Krisztushoz.[14] „Az evangélium ígérete egyetemes, és ebben te is benne vagy” – mondja tanítványának Melanchthon. És bár a gyenge elme kétségekkel küszködik, a hit mégis győz, és megnyugszik a szavak biztos értelmében:

Isten, a Fiúért ingyenesen bocsátja meg a bűnöket mindazoknak, akik bánják, hogy bűnt követtek el, és bocsánatért esedeznek,
Én bánom is a bűnt, és hittel kérem is a bocsánatot.
Ezért biztosan elfogad, és meghallgatja sóhajaimat a közbenjáróért.

Nem gondoljuk, hogy az isteni ígéret üres beszéd, mert ezt azért mondta és erősítette meg esküvéssel, hogy azzal egyetértsünk, és ne merüljünk el a kétségek hullámaiban. Jegyezzük csak meg az esküvés szavait: Én élek, nem kívánom a bűnös halálát, hanem azt akarom, hogy megtérjen és éljen [Ézs 33,11]. És János is ezt mondja: Aki nem hisz Istenben, az hazugsággal vádolja őt [vö. 1Jn 5,10].[15]

Melanchthon ezt írja:

„Ne úgy hívjuk segítségül őt, mint Hekuba Euripidésznél: Ó, istenek, úgy fordulok hozzátok segítségért, mint gonosz szövetségesekhez! Azok kérnek segítséget így, akik mindig kétségeskednek, hogy vajon Isten megengesztelődik-e, és meghallgatja-e sóhajtásainkat. Nekünk hittel kell elfogadnunk az ígéretet, ahogyan Pál hosszú fejtegetésben igyekszik meggyőzni minket (Róm 4). Mindezeket azért mondtam, hogy figyelmeztessem az ifjakat: fogadják el biztosaknak azo­kat a szavakat, amelyeket az egyháznak Isten maga adott át, és amelyek meghaladják az emberi értelem felfogóképességét, mert szerzőjük is, tanújuk is maga Isten.”[16]

A tudományág szabályainak, elméleti és gyakorlati módszereinek részletezése tovább folytatódik, de már ezekből az egyszerű példákból is jól látható Melanchthon törekvése és szándéka: egyháziassá szelídíteni a klasszikus (pogány) gondolkodástudományt. Felismerte ugyanis hasznát az igei tudomány területén, és az igehirdetésre való készülés folyamatában. Felfedezte, hogy a teológia ezzel szakszerűbb lesz, a prédikáció pedig mélyebb, tartalmasabb, igeibb. Tetten érhető pedagógusi gyakorlatiassága és azon szándéka, hogy minden áron használjon diáknak és lelkésznek egyaránt a sajátos reformátori teológiai rendszer kiépítésével és tudományos megerősítésével. Ezzel pedig örökre beírta nevét a protestáns igei tudomány és a pedagógia emlékkönyvébe.

Jegyzetek

[1] „Nomen σωρίτης est a σωρός quod significat acervum.” [A σωρίτης (halmozódás, láncolat) megnevezés a σωρός-ból származik, amely halmot jelent.] CR–13. 624. [Bretschneider, Carolus Gottlieb (ed.): Corpus Reformatorum. Philip Melanchthon: Opera Quae Supersunt Omnia. Volumen XIII. Halis Saxonum apud C. A. Schwetschke et filium 1846.]

[2] „Nulli fiunt negativi Soritae. Et in affirmativis tantum illi valent, in quibus vocabula necessario cohaerent, ut species, genera, differentiae, propria. Item, cum causis per se ac propriis attexun­tur proprii effectus.” CR–13. 625.

[3] „Prima et secunda connexiones habent vitiosas, nam ebrii non mox dormiunt, nec semper dormiunt. Nec dormire causa est semper prohibens delicta, nam et ante somnum ebrii saepe tumultuantur, et post somnum inflammati et aestuantes in sanguine spiritus cient multos tur­bidos affectus.” CR–13. 625.

[4] „Gignit soritem et regula notissima, Quod maius est maiore, idem maius est minore.” CR–13. 626.

[5] „Nam sacerdotio Levitico non tollebantur peccatum et mors, nec restituebantur iusticia et vita aeterna, sed Christi sacerdotio oblata est victima pro peccato, et voce Evangelii donatur mobis remissio peccatorum, et inchoatur iusticia. Deinde prorsus abolita morte, restituuntur nobis aeterna vita, et iusticia aeterna.” CR–13. 626.

[6] „Tota Dialectica lumen est, quo iudicamus, quae vocabula et quae propositiones recte iun­gantur. Ideo fere singulas partes Dialectices scito regulas esse consequentiarum. CR–13. 626.

[7] „Saepe citatur haec regula, ut saepe et multum collatione causarum finalium utimur: Appeto studia literarum, ut discam doctrinam de Deo, appeto doctrinam de Deo, ne abiiciar in aeternas poenas, sed liberatus ab omnibus malis, fruar aeterna consuetudine Dei, et ipsum ce­lebrem. Ita per gradus itur ad ultimum finem.” CR–13. 632.

[8] „Ergo Ecclesia potest condere dogmata et leges, sive congruant cum Evangelio, sive non congruant. Simpliciter et vere respondetur: Negandum esse antecedens, quia principaliter creditur Evangelio propter autorem Deum, et testimonia miraculorum. Et habet autoritatem Evan­gelium non ab Ecclesia, sed a Deo, qui arcanam voluntatem patefecit hac sua voce, sicut scrip­tum est: Filius qui est in sinu Patris, ipse enarravit nobis. Nec sumit Evangelium autoritatem ab Ecclesia, id est, ab hominibus, qui audiunt, sed omnes homines pariter propter autorem Deum necessario audire debent.” CR–13. 632–633.

[9] „Ac facile intelligi potest, non posse ullis hominibus sine certissimis Dei testimoniis credi de rebus tantis et tam arcanis, Filium Dei missum esse, ut fieret victima, certo nos gratis recipi propter Filium, mortuos homines certo recepturos esse corpora, etc. Caeterum Ecclesia populi Israël testabatur, haec scripta a Prophetis accepta esse, idque testimonium confirmarunt miracula subinde exhibita. Ita postea catholica, id est, universi orbis Ecclesia testatur hos libros, quos habemus, ab Apostolis traditos esse. Sic Evangelio creditur propter Ecclesiam, scilicet, minus principaliter. Est enim Ecclesia testis de libris. Sed ut non licet testi mutare narrationem, quam recitat: sic non licet Ecclesiae doctrinam horum librorum mutare, quae quidem aliunde habet autoritatem, scilicet a Deo ipso, qui addit illustria miracula, ut autorem monstrent.” CR–13. 633.

[10] „Talia sunt subiecta, qualia a praedicatis esse permittuntur, non absurde, sed dextre intel­lectis [...]. Huius regulae magnus est usus, quia varietas significationum sumitur ex collatione membrorum in oratione, ut in enarratione Iohannis: In principio erat verbum, et verbum erat apud Deum, et Deus erat verbum, etc. Hic verbum non intelligitur vulgari modo, quo vocem in aëre factam, vocamus verbum: sed verbum persona est, videlicet Filius Dei.” CR–13. 635.

[11] „In interpretatione vitanda est absurditas. Absurda autem in philosophia dicuntur, quae pugnant cum sensu communi, id est, cum principiis natura notis, cum universali experientia, et vicinis, illustribus et immotis testimoniis. Sed in doctrina Ecclesiae dicuntur absurda, quae pug­nant cum lege Dei, articulis fidei, et symbolis, ut infra dicetur in locis. Et cum sermonis proprietas in speciem continet absurditatem, decurrendum est ad figuras, ut: Tyrannus est lupus.” CR–13. 635.

[12] „Vetus divisio haec est: Alia pars Dialectices est iudicatrix, alia inventrix. Dicitur autem Iudicatrix illa pars, de qua hactenus dictum est, quae discernit voces, iudicat, quae recte connectantur, quae non recte iungantur. Discernit et propositiones, et iudicat, quando recte co­haereant membra in syllogismis, et caeteris formis argumentorum. Altera pars vocatur Inventrix, quae monet, quomodo res investigandae sint, aut proposito rerum cumulo, docet eligere ea, quae praesentem materiam illustrant.” CR–13. 641.

[13] „Saepe autem locis utimur non tam ad investigationem, quam ad electionem rerum, quarum cumulus propositus est, ut in Ecclesia docenti non sunt res inveniendae, non enim gignimus doctrinam: sed cum pars aliquae coelestium concionum proposita est, eligit res praecipuas prudens interpres, et loci monstrant, quo ordine sint explicandae, quaerenda definitio, faciendae partitiones, eruendae causae, indicandi effectus. Ut igitur architectus materiam et formam discernit: ita in Dialectica aliud cogitabis esse materiam seu rem, aliud formam, id est connexionem, seu consequentiam.” CR–13. 641–642.

[14] „Etsi acies humanae mentis non cernit arcanas sententias, in Ecclesia voce Dei traditas, ut cernit demonstrationes geometricas, aut physicas, aut ethicas, tamen assentiri Deo patefacienti necesse est. Et quanquam difficulter amplectitur mens humana sententias extra nostrum captum positas, tamen vincenda est infirmae naturae dubitatio. Quam certum est, bis quatuor esse octo, tam certo statuas Deum iudicem esse generis humani, puniturum aeternis poenis contemnentes Evangelii vocem, et daturum aeterna praemia confugientibus ad Filium mediatorem, Dominum nostrum Iesum Christum, vera poenitentia et fide.” CR–13. 654.

[15] „Non putemus inanem sonitum esse promissionem divinam, quae hanc ipsam ob causam edita et iureiurando confirmata est, ut ei assentiamur, nec fluctibus dubitationum opprimamur. Nota est enim vox iurisiurandi: Vivo ego, nolo mortem peccatoris, sed ut convertatur et vivat. Et Iohannes inquit: Qui non credit Deo, accusat eum mendacii.” CR–13. 655.

[16] „Non invocemus sicut Hecuba apud Euripidem ait: O dii, etsi invoco κακοùς συμμάχους. Talis est invocatio eorum, qui iubent semper dubitare, an fiat reconciliatio, et an gemitus mostri recipiantur. Nos vero assentiamur promissioni, ut Paulus longa disputatione contendit, Rom. 4. promissionem oportere fide accipi. Haec dixi, ut iuniores admoniti, statuant sententias divinitus traditas Ecclesiae, quae extra captum humanae rationis positae sunt, certas esse, propter autorem Deum et testimonia divina.” CR–13. 655.