Journal index

A leendő lelkészek kiválasztása, oktatása és beiktatása mindig a tanárok, a lelkészek és az esperesek feladatkörébe tartozott. A tanárok és a lelkészek azzal a felelősséggel is tartoztak, hogy kiszemeljék azokat az értelmes és tehetséges tanulókat, illetve gyülekezeti ifjakat, akiket a felsőoktatás felé lehet irányítani, hogy ott elsajátíthassák a lelkipásztori szolgálathoz szükséges ismeretek és készségek alapjait. Ami az ismerteket illeti, a szokásos bibliai és teológiai művek megismerése mellett el kellett sajátítaniuk a latin nyelvtant, a dialektikát és a retorikát, a középfokú oktatás befejezése után pedig egyetemi szinten is el kellett mélyíteniük mindazt, amit korábban tanultak. A lelkészi pályára jelentkező ifjaknak előbb segédlelkészekként kellett elsajátítaniuk a szükséges gyakorlati készségeket a rendes lelkészek irányítása alatt, és csak ezután szentelték fel őket rendes lelkészekké egy gyülekezetben.

16. század második felében a katekizáció több szinten és helyszínen történt. A családban történő oktatás tette le a keresztyén tanítás alapjait, ezt a korabeli egyház igencsak fontosnak tartotta részben a gyermekek oktatása, részben a szülők önképzése szempontjából. Ezzel párhuzamosan a gyülekezeti lelkész is végezte az oktatást, többnyire vasárnap délután a templomban, ahol részt vett az egész gyülekezet, nemcsak külön a gyermekek, munkájának tehát kettős haszna volt, eredményességét a vizitáció a gyermekek felkészültségén mérte le. A gyermekeknek különféle fórumokon kellett számot adniuk a megszerzett ismereteikről, külön kiemelt alkalom volt a szokásos esperesi vizitáció, amely a templomban megjelent gyülekezeti tagoknak is tehetett fel kérdéseket a kátéből. Tehát a katekizációból és a kikérdezésből nem maradtak ki a gyülekezet idősebb tagjai sem.

Az Ifjúsági Keresztény Egyesület (IKE) történetéről írt és 2000-ben megjelent könyvem bevezetőjében ezt írtam: „Sokszor csodálattal és elcsodálkozva tekintünk vissza az erdélyi református gyülekezeti tagok, presbiterek, gondnokok példamutató egyház melletti kiállására a kommunista évtizedek alatt. A sorozatos fenyegetések ellenére is hősies kitartással vállalták szinte valamennyien egyházukat és hitüket. Honnan az erő, a helytállást tápláló erkölcsi tartalék? Meggyőződésem, hogy a református egyházban a két világháború között beindult belmisszió ifjúságot célzó szolgálatában találtak erőforrásra. [...] Ez a mozgalom közvetítette számukra Isten megtartó igéjét. Lelkészi szolgálatom ideje alatt nem egy olyan gyülekezeti taggal és presbiterrel beszélgettem, aki lelkesedéssel szólt a mozgalomról, és hálás szívvel emlékezett vissza arra, amit az IKÉ-től kapott. Hatása azonban túlterjedt a felekezeti határokon és felülemelkedett a helyi gyülekezetek szintjén, különösen miután hivatalos lapja, az Ifjú Erdély megjelent és fóruma lett a mozgalomnak. A folyóirat sok tudóspalántának lett melegágya, akik később nemzetközi hírnevet is szereztek maguknak a legkülönbözőbb szakterületeken. Írók, költők, színészek, képzőművészek, matematikusok, fizikusok, társadalomtudósok, természetbúvárok neveire bukkanunk a folyóirat cikkeit olvasva. Megérné végigkísérni sorsuk alakulását!” Mi volt hát az a hihetetlenül inspiráló közeg, vagyis az IKE?

A tartományi zsinat, vagy a felügyelők gyűlésének gyakoriságára nézve Zepper azt mondja, hogy évente egy gyűlés elég, de ha a tartomány egyházközségeinek halasztást nem tűrő ügye szükségessé teszi, hogy azt a szokásosnál korábban megrendezzék, ez esetben értesíteniük kell a hatóságot, hogy rendkívüli módon és határidő előtt írjon a felügyelőknek. A gyűlésre alkalmasabb hely nem is lehet a fejedelem vagy a tartomány legfőbb hatóságának a tanácsterménél. Így a zsinaton jelen lehet a hatóság is, mint akit Isten rendelt az egyház fenntartójául és őrzőijéül. Az ülés vezetőjének feladata: imádságot mondani, összegyűjteni a szavazatokat, kapcsolatot tartani a hatóság és a felügyelők között, gondoskodni, hogy a zsinat határozatait kellő rendbe rakva és formába öntve jegyzőkönyvre vegyék, ezt mindenkivel aláíratni, és külön-külön mindenkinek átadni, hogy elvigyék egyházközségeiknek. A tanácskozások alatt a hatóságnak nincs olyan döntő szava, mint a központi kormányzatban vagy a társadalmi ügyekben; csak tanácskozási joga van. Az egyházi dolgokban ugyanis nem a hatóság jóváhagyása és akarata a döntő, hanem Isten igéje, a zsinaton pedig egyedül csak ennek a szónak lehet parancsoló tekintélye; ennek a hatóság is engedelmességgel tartozik, mert a hatóság nem ura, hanem báránya és tagja az egyháznak, tehát Isten nem az egyház fölé helyezte, hanem az egyházba.

Az Erdélyi Református Egyház 16–17. századi szerkezete sok hasonlóságot mutatott a nyugat-európai református egyházi modellel, amelynek intézményei – a presbitérium kivételével – már a 16. század közepén létrejöttek Erdélyben. A presbitériumok felállításának elmaradását főként az magyarázza, hogy az erdélyi az erdélyi társadalom nem a polgári demokráciára épült, egy meglehetősen feudalista rendszerre, következésképpen a társadalom alsó rétegei nem befolyásolhatták sem a helyi közösségek, sem pedig az ország irányítását. Ezért a presbitériumot mint nyugati demokratikus egyházi intézményt nem lehetett beépíteni egyházi kormányzatba. Így az egyházi kormányzat legalacsonyabb szintje a classis vagy dékánság (synodus specificis) zsinata volt, amelyet a dékán (nyugaton: felügyelő) vezetett. Mivel az egész egyházi struktúra bizonyos mértékig leképezte a világi társadalom szerkezetét, az egyházat mint szervezetet be lehetett építeni a feudális világi társadalomba.

Laymen Institution in the Hungarian Reformed Church District of Transylvania. It has been disputed for the last few decades the possible presence and task of the laymen in the church government of the 16–18. Centuries Hungarian Reformed Church life in Transylvania. Arguments have been brought up to prove that as soon as the 16th century the West-European type Presbyterium has already started to gain terrain in the church. The study tries to come up with arguments to prove that the democratic church government according to which the Swiss, English, German, Dutch reformed churches had been doing the government in the 16–17 centuries was not present only in the synods’ records and has not became reality in the Transylvanian church life. Peter Melius bishop of Debrecen was the one, who has found out, that the Presbiterial institution did not fit to the structure of Transylvanian and Hungarian society, consequently he put up the new adapted structure of the local churches as well, as that of the deaneries.