Journal index

Jelen dolgozat arra a kérdésre kereste a választ, hogy misszionált-e a zsidóság – különösen az újszövetségi korban? Az első keresztyének meghatározó számban zsidók közül kerültek ki. Központjuk Jeruzsálem volt, s leginkább itt tevékenykedtek, és Pál apostol missziója előtt ők határozták meg a Krisztus-követés gyakorlatát, illetve csatlakozók körét. Ezért lényeges beazonosítanunk a fokozatosan kifejlődő, tudatos pogánymisszió mozgatórugóit: vajon a judaizmus misz-szionáló jellegéből, a zsidó hívők kifelé irányuló küldetésteljesítésében gyökerezik-e a tudatos pogánymisszió?

Tanulmányunk összefoglalásául ki lehet jelenteni: a) A zsidóság az újszövetségi korban sem lett tudatosan misszionáló vallási közösség; nem indítottak missziói akciókat, ugyanis nem tekintették feladatuknak, hogy a saját hitükre térítsék azokat, akik nem-zsidóként születetteket. b) A zsidóság tudatában volt annak, hogy kiválasztottságuk alapján hitükkel és életvitelükkel kell tanúságot tenniük Jhvh uralmáról, és hogy ezáltal kell a pogányok lelki vezetőivé lenniük. Ismerték azokat a próféciákat, amelyek szerint a pogányok is el fogják fogadni Jhvh-t mint egyetlen Urat, és majd velük együtt fogják dicsérni őt. c) A hitük és életvitelül által megérintett pogányok számára lehetőséget adtak közeledésükre, és ha erős elkötelezettséget tanúsítottak, akkor szívesen fogadták őket és különböző elkötelezettségi fokokon való csatlakozásukra.

Az újszövetség korában, amikor a római uralom veszélyeztette a zsidóság nemzeti létét, hitük népszerűsítése által is remélték elősegíteni fennmaradásukat.

Ezek a dinamikák hatottak az ősgyülekezet egyre inkább tudatossá váló és szándékosan a pogányok felé forduló missziói tevékenysége hátterében.

A COVID-19 világjárvány jelentős változást okozott az egyházak és helyi gyülekezeteik életében. A magyar nyelvű egyházak tapasztalatai is a nemzetközi trendekbe illeszkednek. A missziói ekkléziológiában jelenleg folyamatban lévő paradigmaváltozás komplexebbé vált. A pandémia felerősített néhány, már korábban indult változást, ugyanakkor új jelenségeket is kiváltott. Jelen tanulmány ezeket a változásokat ismerteti, és azzal a céllal tesz javaslatot egyházaink megerősítésének módjára, hogy azok a jelen helyzetben is hatásokat legyenek a küldetésük betöltésében.

Ez a tanulmány a két világháború közötti erdélyi társadalomelméletnek és politikai filozófiának korántsem kimerítő vizsgálatára vállalkozik.

Die theologische Beurteilung der Erinnerung und des Vergessens. Der Fragenkreis der Erinnerung und des Vergessens wird in der Heiligen Schrift – abgesehen von einigen Ausnahmen – nicht in seiner psychologischen Bedeutung dargestellt. Alle mit der Erinnerung und dem Vergessen verbundenen menschlichen Tätigkeiten, die zwar anthropologischen Charakter haben, sind Glaubenstätigkeiten, die ihren Sinn in der Gott – Mensch-Beziehung erhalten. Die Aufforderung zur Erinnerung ist ein solcher Befehl, der die Tätigkeit des jeweiligen Christen bestimmen muss. Die Erinnerung ist die Ausübung des Glaubens: in Demut, Gebet, Gastfreundlichkeit, Diakonie, Liebe und Achtung einander gegenüber. Sie ist die missionarische, seelsorgerliche und kathechetische Aufgabe einer Fest begehenden Gemeinde. Sie ist ein ethischer Imperativ, doch reicht sie über alle Moraltätigkeiten hinaus, weil sie ihren Sinn und Inhalt nicht von den menschlichen Beziehungen, sondern vom ewigen Gott erhält. Was in der Glaubenssprache Erinnerung heißt, das ist in der Sprache der Ethik: Tat. Was in der Sprache des Glaubens Vergessen heißt, das nennt man in der Ethik Selbstopferung und Demut. Was in der Sprache der Ethik Erinnerung ist, das wird in der Sprache des Glaubens Erkennung der Gnade genannt. Was in der Sprache der Ethik Vergessen heißt, das bedeutet in der Sprache des Glaubens, dass wir uns selbst und Gott für nichts achten.