Journal index

A debreceni szerkesztői közösség új, magyarított címmel látta el tudományművelő folyóiratát. Ugyanakkor az előd folyóiratéhoz képest új licencszámot szerzett.

Dr. Geréb Pál (1912–1991) teológiai professzor emlékezete. - Összeállította: Adorjáni Zoltán

A protestáns köztudatban a középkori egyház története eléggé sematikus formában (és negatív konnotációkkal) van jelen (ld. „az egyház megromlása” fogalomkört); mi több, egyháztörténetírásunk is ritkán merészkedik erre a területre. Ennek oka nyilván az, hogy felekezeteink éppen e középkori formákkal való szembefordulással határozzák meg önmagukat, ezért érzelmileg nem vonzó számukra a korszak. Pedig a középkor és a reformáció időszakának dogmatikája, liturgiája és egyházszervezete között sokkal több a folytonosság, mint vélnénk. Az előzmények beható ismerete nélkül nem érthetjük meg igazán a mi felekezetünk sajátosságait sem, nemhogy azt, hogy a másik, a katolikus oldal miért lát másként egyes általunk vallott és magától értetődőnek vélt igazságokat. A fenti megfontolásokból is létjogosultnak láttam, hogy az alábbiakban az említett témakör egyik szeletéből közöljek vázlatos összefoglalót, amint az bennem a kezem ügyében levő legfrissebb szakirodalom elolvasása alapján reflektálódott. Ahogy a cím is jelzi, a téma a hatalom, közelebbről egyrészt az egyházi hierarchián belüli kinevezési és kormányzási hatáskörökre, illetve az egyháznak a világiak feletti fennhatóságára vonatkozó elméletek, és azok megvalósulása: egyszóval mindaz, ami a pápai teljhatalom eszméjének kiformálódásában lényeges szerepet játszott.

"Laci, buktassuk meg a Szemlét!" – ezekkel a szavakkal állította meg a kolozsvári Teológiai Intézet főkönyvtárosát, a lelkésztársak és a barátok kedves Cogitóját az egyik jeles professzor a kommunista diktatúra „aranykorában”. A megszólított jó tollú ember volt, egyházunkban tudományos tekintély: minden adva volt ahhoz, hogy besegítésével silánnyá változtassa és elsorvassza az ateista nyomás alatt is élő és feljődő, kéthavonta megjelenő testes folyóiratot. Ráadásul a megszólított ereiben székely vér csörgedezett, adott esetben indulatos is tudott lenni, de azért most nem hirtelenkedett. Azonnal felmérte, hogy a „konspiráció” mögött, amibe be akarják vonni, személyes ellentétek dúlnak az egyházi lap műhelyének főmunkatársai és a lelkészek képzését munkáló tanárok között. Így aztán szemérmesen, de annál meggyőzőbben hárított: „De hát a Szemle ’egyke’! Nem tehetjük meg, hogy nélkülözze az egyház. A Szemlét nem megbuktatni, hanem felemelni kell.”