Journal index

Kálvin János teológiájának és társadalmi elgondolásainak magyarországi recepciója megannyi történeti, jogi és teológiai kérdést vet fel. Méliusz Juhász Péter sokszínű irodalmi hagyatéka azonban világossá teszi, hogy Kálvin teológiai és etikai tanításai alapvető hatást gyakoroltak a 16. században Debrecen város lakosságára. Ám e hatástörténet gyakorlati aspektusainak feltárása mindmáig a kurrens Kálvin-kutatás hiátusa volt. Ennek okán, a jelen tanulmány alapintenciója, hogy bemutassa, vajon a közerkölcsök terén milyen gyakorlati következményei voltak a kora újkori genfi és debreceni prédikátorok egyházi és irodalmi szolgálatának. S bár látható, hogy a korai magyarországi reformátorok nem hivatkoztak közvetlenül Luther és Kálvin írott hagyatékára, mégis pl. a Debrecen Városi Magisztrátus jegyzőkönyveinek vizsgálata jelentősen hozzájárul a keleti országrész reformátorai által hirdetett tanítások eredményességének bemutatásához. A debreceni közerkölcsök feltárása pedig lehetővé teszi a két református város, Genf és Debrecen lakossága morális életének összehasonlítását is.

A 16. század második felében református őseink, akárcsak Luther és Kálvin, elvben elfogadták a házasságtörés halállal történő szankcionálásának lehetőségét és szükségességét. Véleményüknek igehirdetésekben, bibliamagyarázatokban, valamint egyházjogi művekben is hangot adtak. Ám teológiai és jogi gondolkozásuk gyakorlati megvalósulása komoly eltérést mutat, hiszen Kálvin János szolgálata alatt Genfben és Méliusz Juhász Péter idején Debrecenben, később pedig a hajdúvárosokban (Böszörmény, Hadház, Nánás) a házasságtörés bűnét korántsem automatikusan és kötelező jelleggel követte halálbüntetés. Bár kétségtelen, Kálvin és a korai magyar reformáció képviselői is azt vallották, hogy a paráznaság beszennyezi az Isten által bölcsen felállított házassági szövetség rendjét, a helyi magisztrátusokkal karöltve mégis fontosnak tartották az isteni kegyelem és megbocsátás gyakorlati megélését vallásos közösségeikben, ugyanis mindnyájan jól tudták: Isten nem gyönyörködik a bűnös ember halálában, hanem azt óhajtja, hogy megtérjen gonosz útjáról és éljen (vö. Ez 33,11).

A Registres du Conseil de Genève fennmaradt jegyzőkönyvei szerint csaknem tíz esztendővel a nagy reformátor, Kálvin János halála után, 1575. május 17-én Jean Trembley, a Saint Gervais és Saint Pierre gyülekezet lelkipásztora viharos hangvételű prédikációt mondott el, amelyben a fiatal városállam morális életét Sodoma és Gomora lakosságának romlottságához hasonlította. Igehirdetése városszerte visszatetszést keltett. Polgárok százai vonultak az utcára, és felmentését követelték. Kérdés azonban, hogy mi váltotta ki a Béza Theodor családjához is közel álló, „lánglelkű” prédikátor határozott fellépését, hiszen a helyi lakosság erkölcsi helyzetét és magaviseletét vizsgáló források szerint Genfben csak elvétve fordultak elő a szodómiával kapcsolatos bűnesetek. Viszont a reformátor sokszínű egyház- és társadalomformáló szolgálatára vonatkozó cikkek, tanulmányok és monográfiák nyomán jelentős kérdés az is, hogy vajon miképpen tekintett Kálvin az effajta, például a homoszexualitás, a pedofília és a bestialitás szexuális magatartásformák teológiai, etikai és jogi megítélésére, illetve minősítésére.

A hatalom (exúsziá) fogalma gyakran előfordul az Újszövetségben, és legalább négy vonatkozása van. Először is a hatalom döntési szabadságot vagy cselekvési jogot jelent minden gátló körülmény nélkül. Minden ilyen hatalom Istennel kezdődik, és Istentől ered, mert „nincs hatalom mástól, mint Istentől” (Róm 13,1). A hívőknek joguk van Isten gyermekeivé válni (Jn 1,12), és szabadságuk van a törvényre nézve (1Kor 8,9). Jóllehet a hatalom értéktelen az azt érvénybe léptető erő nélkül, árnyalatnyi különbséget kell tennünk a két fogalom között. A hatalom első értelmezése tehát elkülöníthető az erőtől, és elsődlegesen előjogra, kiváltságra utal.

Kétségtelen, hogy a Kálvin a népi tudatban című felmérés alapján egy olyan reformátor képe bontakozott ki, aki Genfben az Ige, az imádság, valamint az egyházfegyelem segítségével és nagy érzékenységgel fordult a protestáns gyülekezet gondjaihoz. A 19. században azonban korántsem volt megfigyelhető a reformátor személyének effajta egységesen pozitív megítélése. Ugyanis a 19. század első felében megjelent liberális teológia nem várt fordulatot eredményezett a hazai teológiai-tudományos életben, s mivel a „szabadelvű” teológusok szerint a keresztyénség egyáltalán nem a Bibliában és a hitvallásokban található, észfeletti dolgok, például Jézus testi feltámadásának elfogadását jelenti, a műveltek evangelizációja érdekében, a csodák és az eredendő bűn tanításain túlmenően még Jézus testi feltámadásának dogmáját is elutasították.3 Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy Fáy András (1786–1864), a magyar liberális teológia egyik legmeghatá- rozóbb képviselője4 erős kritikával illette Kálvint, mivel az tevékenyen közreműködött Servet Mihály kivégzésében.

A vallás fogalmát nehéz meghatározni, de általában egy térben és időben adott, kulturálisan meghatározott formaként értelmezzük, amelyhez istenség(ek), hit, szertartás, hitélmény, vallási közösségek, tanítások, intézmények, szervezetek fogalmai tartoznak.

Alister E. McGrath oxfordi teológiatörténész ezt írta a Kálvin című monográfiájában: „Kálvinról beszélni annyi, mint Genfről beszélni. Kálvin és Genf egymást alakította, az ember és választott városának kapcsolata a történelem egyik legnagyszerűbb szimbiózisa.” Kálvinról beszélni gyakran annyit tesz, mint Genfről és a Szentháromság dogmáját tagadó Szervét Mihály kivégzéséről beszélni. Ugyanis ha a reformátor egyház- és társadalomformáló szolgálatát feltáró tanulmányokat és monográfiákat olvassuk, világossá válik, hogy bár Kálvin törekvései elsősorban a genfi polgárság erkölcsi életének megújítására irányultak, mégis a Konzisztóriumban betöltött szerepe korának egyik legellentmondásosabb személyiségévé tette. Szervét Mihály híressé vált pere, majd kivégzése (1553. október 27.) pedig csak olaj volt a tűzre.

Tanulmányom első részében általánosságban tárgyaltam Batthyány Lajos első kabinetjének egyházakkal kapcsolatos elképzeléseit és intézkedéseit, a következőkben a magyarországi felekezeteket sajátosan érintő eseteket fogom bemutatni a teljesség igénye nélkül, ugyanis a kérdéses időszak átfogó bemutatása nagyobb terjedelmű tudományos munkát igényel. A célom itt csupán annyi, hogy ízelítőt adjak abból, hogy a reformkori magyar liberalizmus miként viszonyult a hitélethez.

Ez a tanulmány elsősorban azt igyekszik feltárni és kielemezni, hogy az első felelős magyar kormány milyen hatást gyakorolt az egyházi életre és a felekezetekre. Ehhez leginkább a Pesti Hírlap 1848-as számai használnak forrásként, mint amelyek írott és hiteles adatokat közölnek a korról.

A református nevelés és oktatás történelmi hagyományainak és Karácsony Sándor munkáságának rövid áttekintése után kijelenthetjük, hogy a református iskoláztatás hagyományai beleépültek Karácsony Sándor pedagógiájába. Az évszázadok során formálódott református pedagógia jó alapot teremtett és teremtett a diákoknak tudásuk kiszélesítésére és a közösségi magatartás kialakítására. A széles spektrumú koncepció hatékonyságát több neves református tudós igazolja. A bibliai alapon nyugvó mellérendelő viszony kialakítása embertársainkkal mindenki számára megadja a lehetőséget, hiszen egyenlő mértékben fogad el és tiszteli a másik embert. Karácsony Sándor koncepciója és tevékenysége azt szemlélteti, hogy a protestáns elveket miként lehet alkalmazni a gyakorlatban. Ő arra törekedett, hogy példát mutasson a neveltjeinek, és hogy tanúbizonyságot tegyen református hitéről. Tevékeny közösségi ember volt, aki nagy hatást gyakorolt tanítványi körére. Ezért szellemi örökségének ápolását több egyesület, intézmény, műhely fontosnak tartja napjainkban is. Ezeknek alapítói között megtalálhatjuk egykori tanítványait, de már azt újabb tanítványi csoport is.

A genfi reformátor, Kálvin János élete és munkássága több megközelítésből is vizsgálható. Kimeríthetetlenül gazdag szellemtörténeti hagyatéka különleges lehetőséget nyújt exegézisének és pedagógiájának, másfelől teológiájának és etikájának mélyreható tanulmányozására. A közel két évszázados múltra visszatekintő hazai és nemzetközi Kálvin kutatás a reformátor világi felsőbbségről szóló elgondolásait társadalmi és politikai etikájának leghangsúlyosabb tanításaként határozza meg, amelyet jól mutat a téma roppant gazdag teológiai irodalma. És valóban, Kálvin megannyi, nagy érdeklődésre számot tartó műve bizonyítja, hogy egyház- és társadalomformáló szolgálatának legfontosabb sarokkövét elsősorban az Istennek tetsző, ideális polgári kormányzatról való szüntelen gondolkozás jelentette.

Irodalmi működésének kezdetén Kálvin János jelentős összeütközésbe került a radikális egyház- és társadalomellenes gondolkodású anabaptistákkal, akik nagymértékben befolyásolták politikai, teológiai-etikai állásfoglalásait. Nem meglepő tehát, hogy az ifjú reformátor első teológiai indíttatású művében – Psychopannychia vagyis értekezés arról, hogy nem alusznak, hanem a Krisztusnál élnek azoknak a szenteknek a lelkei, kik a Krisztusban való hitben halnak meg (1534) – szót emelt az emberi lélek halál utáni alvását hirdető psychopannychisták ellen, akiket egyszerűen csak anabaptistáknak tekintett. Értekezésében a tévtanítók által bizonyító erejűnek vélt igehelyeket a „Teljes Írás” (Tota Scriptura) összefüggésébe helyezte, majd a szövegrészek pontos exegézisének segítségével bemutatta, hogy a lelkek nem alszanak, és nem semmisülnek meg a testi halál pillanatában, hanem Isten közösségében várják az utolsó ítéletet. A Psychopannychia elkészítését 1536-ban az Institutio kiadása követte, amelyben Kálvin részletesen megcáfolta az újrakeresztelkedők Schleitheimi Hitvallásának gyermekkeresztségre, magisztrátusi tiszt méltóságára, a hívők perindítási jogosultságára, valamint a fegyverfogás és az eskütétel általános tilalmára vonatkozó legfontosabb tanításait.

Ennek a tanulmánynak az az alapintenciója, hogy a keresztyén házasság, házirend és gyermeknevelés kálvini értelmezésével kapcsolatban és a reformátor újszövetségi vonatkozású prédikációinak és kommentárjainak alapján megpróbálja néhány, színesebb szociáletikai és valláspedagógiai gondolattal kiegészíteni azt a képet, amelyet Kálvin társadalomformáló szolgálatának kutatói eddig vázlatosan rajzoltak meg.

A jelen tanulmány alapintenciója, hogy megvizsgálja Kálvin társadalomformáló szolgálatának első korszakát és legfontosabb forrásait (igehirdetések és konzisztóriumi jegyzőkönyvek), és feltárja azt a társadalmi és vallási miliőt, amely egyre szükségesebbé tette Genfben a családi és intézményi vallásos nevelés struktúrájának teljes újjászervezését.

A „Kálvin-emlékévek” (2009–2014) során hazánkban megrendezett nagyszabású konferencia- és programsorozatokkal nemcsak Kálvin János születésére és életművére, hanem a nagy reformátor első magyar nyelvű életrajzára is méltán emlékezhetünk. Közel másfél évszázada annak, hogy 1864 áprilisában megjelent a „debreceni reformált egyház rendes lelkipásztorának,” Révész Imrének híres összefoglaló életrajzi és történeti munkája Kálvin élete és a kálvinizmus címmel.

Jelen tanulmány alaposan vizsgálja meg az állami iskolák alakulását és a Genfi vallási nevelést a Kálvin előtti és alatti időszakban. A templomi fegyelem és az igehírdetés mellett Kálvin szellemi reformációt is igyekezett létrehozni. következésképpen az egész vallási és oktatási rendszer megójjult. A dolgozat rámutat arra, hogy a konzisztórium progresszív ellenőrzése miatt milyen sikereket ért el a Kálvini oktatási reform.

Vocation and Mission in the First Three Gospels. Jesus’ calling and ministry was chronologically followed by the vocation and election of the disciples. The calling and election happened in accordance with Jesus’ and the Father’s sovereign will. The story of the disciples’ vocation shows several resemblances with the stories on the calling of the Old Testament prophets, especially with the calling of Elisha by Elijah. The Twelve abandoned their occupations, homes, relatives, in one word everything immediately after the calling. Above all they had to give up their own lives, to share the master’s destiny. The writers of the synoptic gospels with no exception recorded the list of names of the apostles. The number of the disciples is symbolic because Jesus laid claim upon all the twelve tribes of Israel. Through his disciples Jesus gathered God’s old-new people for salvation. Their selection was done out of a larger circle of disciples. Some of Jesus’ expectations were not compulsory for all of them. For example not everyone had to follow him leaving everything behind, because some women were his disciples by serving from their fortunes. Others did not leave their parents and relatives behind, but they still became disciples remaining in their places. Geographically the twelve disciples came from Galilee. The disciples were together with Jesus and they were prepared by him to preach, to heal, to drive out unclean spirits and to raise the dead. The mission – that meant serving and teaching, first of all – often went together with suffering, but that was considered to be another opportunity of bearing testimony to them. Their calling happened with a view to mission. The Father sent the Son, and Jesus sent the disciples to preach on God’s kingdom, on conversion and on belief in the Gospel. For this assignment he gives the disciples the same authority and power he got from the Father for preaching and healing. Jesus sends out the disciples two by two as “yoke-companions”. After the spiritual authorization and after their having been sent out two by two, we learn about the fact that in a completely defenseless situation the disciples went out on their ways without the least necessary journey-equipment. The synoptic gospels without any exception note that Jesus did not allow the disciples to take too much with them in order to fulfill their mission. In these enumerations we can find the prohibition of bread, bags, money, more than two robes, sandals and sticks After the first mission, which meant only inner mission, a new situation appeared, in which Jesus instructed his disciples to supply some necessaries. Besides the investment with authority and power, the disciples were given by Jesus a promise, regarding the signs of their faith as well and their master’s continuous presence. The promise in Mk 16,17–18 speaks about five signs which are to follow the believers’ faith: they will drive out demons, they will speak in tongues, if they pick up snakes or drink any poison, they will not be harmed and they will lay their hands on sick people and these will get well. Jesus entrusted his disciples with the continuation of his mission before Easter, while he was still on earth. First of all the twelve disciples were those who had this honor, after Jesus showed them an example and prepared them. Besides them the seventy(-two) disciples are mentioned, whom Jesus sent as well, with the same mission. The mission of the disciples supposed service and suffering. Besides the biblical theological way of handling this topic we have to take into consideration the Christological, ecclesiological and eschatological aspects, too. The disciples only partly recognize Christ in the person of their master before Easter. In spite of this, they accept Jesus’ authority and mission; they are surprised by his miracles which were beyond their reach. In the course of Jesus’ teaching and giving example they become more and more obedient towards their Lord, until after Easter and Pentecost, when they carry out their task as committed delegates. From the Christological aspect ensues the ecclesiological one. Discipleship in Matthew’s Gospel means the acceptance of the gospel. The disciples hear and understand Jesus’ commands, his teaching and they do God’s will. At the same time, according to 28,20 the disciples are those, in whom Jesus is always present with his authority. The disciples have differentiated roles in the church, because they are the new patriarchs, who are a paradigm to be followed by the later disciples. The result of the Christological aspect of discipleship is its eschatological character. The synoptic gospels present Jesus as someone, who for the time being rules the earth, but at the same time he is the Son of Man too, who will come and judge everyone. Christology defines the believers’ attitude not only towards the past and the present, but towards future as well. Matthew speaks about Christian life as something that is bound to the perspective of the eschatology. The disciples’ life and obedience is decisive from the standpoint of the coming judgment. The calling to the emergency of conversion can save many people’s lives. Christ’s eschatological teaching and healing means God’s last word, which implements and reveals his will. By listening and accepting this preaching and teaching people can become Jesus’ disciples, and the eschatological salvation depends on it. The subjects of the vocation and of mission are the Father, Jesus Christ and the Holy Spirit. The basis and the aim of the Father’s calling and sending is Jesus. Between Jesus’ transfiguration and return the subject of the vocation and of the mission is the Holy Spirit. Jesus is able to make the stones cry out, and still he calls ordinary people to proclaim his eternal message. In spite of the apparent restriction Jesus’ call in Mt 11,28a refers to everyone. Jesus’ universal call becomes evident in Mk 13,10 and eventually in his command that he sends to every creature and every nation all over the world. The universal call is delivered as a personal one. The triune God calls everybody, claims everybody and turns the obedient ones into disciples and gives them commission.