Journal index

Az elmúlt év utolsó számában indított tanulmánysorozat első része a Romániai Református Egyházra vonatkozó pénzügyi és számviteli jogszabályokat és a pénzügy, illetve számvitel általános alapelveit ismertette,1 ebben a részben pedig a számviteli szabályok gyakorlati vonatkozásait tekintjük át, és igyekszünk bővebben kifejteni a lényegi kérdéseket, de érinteni fogjuk az azokat a rendelkezéseket is, amelyek a kevésbé relevánsak az egyházakra nézve.

Jézus korának közigazgatási és bíráskodási gyakorlatát nem könnyű megérteni. Nemcsak azért, mert a forrásaink hiányosak, de bizonyos vonatkozásokban ellent is mondanak egymásnak. Ugyanakkor ezek az ellentmondások nem meglepőek. Jézus korában a közigazgatás vagy igazságszolgáltatás működése ugyanúgy talány volt az átlagpolgár számára, mint ahogyan ma is. Mert ezeknek manapság is csak bizonyos vonatkozásait ismerjük, rendszerint annyit, amennyi a mindennapi élet intézéséhez szükségeltetik. Ezért aztán tapasztalataink is különbözhetnek, és két különböző személy teljesen másként írhatja le ugyanazon intézmény működését, mint ahogy ugyanannak a személynek is lehetnek teljesen más tapasztalatai ugyanazon intézmény működéséről néhány éves vagy évtizedes érintkezés után.

A Szanhedrin jogkörét illetően szinte minden kutató egyetért abban, hogy Jézus nyilvános működésének idején, amely Pilátus helytartói megbízatása alatt történt (Kr. u. 26–36), a Szanhedrin rendelkezett büntetőügyeket tárgyaló joggal, ahogyan azt követően is. Azonban nincs konszenzus a halálbüntetés kiszabásának jogát illetően. A Jn 18,31-ben a zsidók tagadják a halálbüntetéshez való jogukat, de a fent tárgyaltakból kiderült, hogy a zsidók autonóm módon rendelkezhettek a templom falain belül, mint ahogy számos példa bizonyítja azt is, hogy vallási kérdésekben szabadon dönthettek. Ez nem zárta ki a halálbüntetés kiszabását sem, és ezt több megkövezés általi halálra ítéltetés vagy ennek kísérlete igazolja. Igaz ugyan, hogy vallási kérdések esetében a zsidó hatóságok saját törvényeik szerint ítélkezhettek, és hajthatták végre az ítéletet, de nem kizárt az sem, hogy közönséges ügyekben is ítéletet hozhattak. Ezt sem cáfolni, sem igazolni nem tudjuk teljesen. Az írásos emlékek inkább azt támasztják alá, hogy a nem vallási ügyekben mindkét szerv bíráskodhatott. A Róma ellen elkövetett bűnök esetében magától értetődő, hogy kizárólag a helytartó tárgyalta az ügyet, és hozott ítéletet.

Mivel egyházi jogalkotásunk a mai napig adós a pénzügy- és számvitel szabályozásának kidolgozásával, és mert az állami könyvviteli szabályozás olyan mértékben fejlődik, hogy azt gyakran még a szakembereknek is nehéz követniük, kívánatos az egyházak esetében alkalmazandó könyvviteli szabályozás áttekintése. Emellett szükséges ezeknek a jogszabályoknak a kiegészítése belső egyházi törvényeinkkel, illetve az egyházi szokásjoggal. Ezt a tanulmányt elsősorban azoknak a lelkipásztoroknak ajánlom, akik az egyházi számvitellel munkájuk során naponta találkoznak. De használhatják azok a lelkipásztori pályára készülő teológiai hallgatók és gyakornokok is, akiknek elkerülhetetlenül meg kell ismerkedniük a könyvvezetés és pénzügyvitel szabályaival. Továbbá segítség lehet azon számvevőknek, irodavezetőknek, gondnokoknak is, akik nem hivatásos könyvelők, de tisztségükből vagy munkájukból adódóan tájékozódni szeretnének a számviteli jogszabályokban, és ugyanakkor mindazoknak, akik a naprakész szabályozás megismerésében érdekeltek, keresik a „szép és ékes rend” könyvvitelben való tükrözését, és nem találják az arra vezető utat a szabályozások dzsungelében.

Az alábbiakban nem minden esetben az elmúlt év során kiásott vagy megtalált tárgyi emlékeket listáztunk. Lesz közöttük olyan is, amelyet korábban találtak meg, de csak utóbb sikerült azt megfejteni, és datálni a technika fejlődésének köszönhetően.

Az 1819. április 22-én született ifj. Nagy Péter pályája jól példázza, hogy egy céhes környezetből induló városi fiú miként juthatott el az egyházi hierarchia minden lépcsőfokát bejárva a legmagasabbig, a püspöki székig. Halálakor a Protestáns Közlöny ezt állapította meg róla: „Kolozsvár város gyermeke volt a bölcsőtől a koporsóig”. De mekkora utat járt be e 65 év alatt!

A kolozsvári Ev. Ref. Theologiai Fakultás történetét olvasva, alig találunk utalást arra, hogy már megnyitása előtt volt egy tanára, aki kiküldetésben Nagyenyeden tanított, és nem érte meg a kolozsvári intézet tényleges felállítását, amelynek talán igazgatói székét is elnyerhette volna. Berde Sándor ez a mindössze négy esztendeig tanárként szolgáló teológus.

Nagy Antal Mihály református lelkipásztor, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia nyugalmazott tanára életének 86. évében, 2016. szeptember 25-én tért haza Teremtőjéhez. Megemlékezésemet hadd indítsam azzal a reménységgel, amelyről ő maga sok alkalommal tett bizonyságot tanítványai előtt, és amelyre teológiai kérdések megvitatásakor emlékeztette őket: „»Az üvegtenger partján« kapunk majd választ sok kérdésre, de egyelőre be kell érnünk azzal, amit az Ige mond anélkül, hogy túllépnénk a bibliai kijelentésen.” Ő minden bizonnyal már sok kérdésére kapott választ, amikor szemtől szembe láthatta meg Urát, ahogyan biztosak lehetünk abban is, hogy sok kérdése akkorra már súlyát vesztette, hiszen a tapasztalt tanár, a mindenki Anti bácsija sokszor egészítette ki korábban említett intését azzal, hogy valószínű sok kérdésünk már nem is lesz kérdés akkor, mert eltűnik, vagy eltörpül majd a nagy találkozásban.

Antonina de Gerando apja oldaláról egy francia nemes családtól származik, anyja oldalán a híres gróf Teleki családtól. Ebben a második tiszteletben a harmadik nagy nevelője (Brunswick Teréz) és anyja nővére (Teleki Blanka) követte a harmadik oktatót. Franciaországban tanult, és ott tanult diplomáját.

Jelen tanulmányban a gyülekezeti együttléteken jelentkező pánikroham jellemzőit mutattam be, valamint a krízishelyzetben való segítés szempontjait tekintettem át, valamint a pániktapasztalatok megosztásának és az arra való reagálásnak néhány nehézségét és veszélyét, illetve a gyülekezeti szálak megerősítésének lehetőségét vizsgáltam.

A szorongásos betegségek elszaporodásáról szakemberek egész sora számol be. Így nem számít kuriózumnak, ha gyülekezeti tagjaink körében is találkozunk agorafóbiásokkal, pánikrohamot átélt gyülekezeti tagokkal, terápiás és/vagy gyógyszeres kezeléssel élő szorongókkal és pánikbetegekkel. Amikor a lelkipásztor pánikos esetekkel találkozik, kérdések sorával szembesül. Hogyan viszonyuljon a beteghez? Mit tanácsolhat annak, aki az istentisztelettől való távolmaradást választotta? Ha pedig nem mer elmenni az istentiszteletre, a gyülekezet miként lehet továbbra is az ő közössége? Milyen közösségi alkalmakat lehet kialakítani a pánikbeteg vagy más szorongásos betegek közösséggyakorlása érdekében? És nem utolsósorban: hogyan történjék lelkigondozásuk? Mivel az előbb felsorolt kérdések részletes megválaszolása túlfeszítené egy tanulmány keretét, itt mindössze a pánik pszichológiáját, terápiás lehetőségeit és a lelkigondozás főbb szempontjait vizsgáljuk.

Erdélyi felekezeti tanintézetekben a 19. század első felében válnak ki a polihisztor tanárok közül azok, akik már inkább a reál-természettudományi tárgyakra szakosodnak. Ők a külföldi tanulmányútjuk alatt is a nyugati egyetemeken ilyen irányú előadásokat hallgattak, esetleg orvosi diplomát szereztek. Kolozsvárt három rangos tanintézetben is folyt matematikaoktatás. A Református Kollégiumban Méhes György és fia, Sámuel a kor színvonalán tanítottak. Az Unitárius Kollégiumban nem kisebb tudós, mint Brassai Sámuel adta elő a matematikát. Ő azonban a matematikának inkább csak tanára volt tudományos eredményeket más szakterületeken ért el. Így Erdély első két nagy matematikusát nem Kolozsvár valamelyik tanintézete, hanem a marosvásárhelyi Református Kollégium adta Erdélynek. De hogy pályájuk elindulhatott, abban Kolozsvárnak is szerep jutott.

Fontosnak látom összesíteni és papírra vetni a törvény által biztosított lehetőségeinket és kötelességeinket. Elsősorban azokra gondolva teszem ezt, akik kevésbé otthonosak a törvények, rendeletek és a jogi szabályozások területén. Ezt a tanulmányt tehát elsősorban nem jogtudósok számára írtam, hanem azon lelkészek, könyvelők, gondnokok, felügyelők, titkárnők (vagy titkárok), esetleg önkéntes gyülekezeti munkások számára, akik akarva akaratlanul adózási vagy más szervezeti kérdésekben felekezetük belső struktúráit képviselve járnak el. De gondolok azokra is, akik a teológiai képzés során az egyházak adózásának és szervezetiségének gyakorlati kérdéseit szeretnék áttekinteni. Az adózás területének megértése érdekében előbb az egyházak hivatalos működésének törvényi szabályozását fogjuk megvizsgálni.

A 20. századra sokan emlékeznek úgy, mint amely a masszív erőszakmegtapasztalások százada volt. Az emberpusztítás olyan méretű volt, mint addig soha az emberiség történelme során. Az erőforrásokért vívott harc globális kiterjesztése és a tömegpusztító fegyverek tökéletesítése rövid idő alatt nagyszámú emberáldozatotű követelt. A II. világháborút követően pedig fokozott igény mutatkozott az addig többnyire figyelmen kívül hagyott áldozatok hangjának meghallására. A továbblépés igényéből fakadóan össztársadalmi kérdéssé lett a múltfeldolgozás, és ennek egyik lehetséges módjaként, egyre hangsúlyosabbá vált az addig csupán hitmegéléssel és keresztyén megszólalásokkal társított megbocsátás. Annyira, hogy a század utolsó negyedében a megbocsátás kérdésköre felkerült a szekuláris és tudományos diskurzus színpadára.

Minden korban és kultúrában kialakultak a sajátos modellek (beszédműfajok), amelyeknek megismerése elengedhetetlen az adott kultúra megértésében. A Jelenések könyvét ebből a szempontból közelítjük meg, akkor ez az alkotás is céltudatos kommunikációnak tekinthető, s ezért holisztikus üzenetét műfaja alapján vizsgáljuk.

E tanulmány keretében a 20. század utolsó, és a 21. század első évtizedének magyar teológiai vonatkozásait vizsgálom, és ezen belül szinte kizárólag csak a református irodalomra összpontosít. Továbbá a magyar teológusok milyen modellek és képek segítségével írják le a megbocsátást.

Ez a tanulmány a mócsi templomot mutatja be.

Művész hazája széles e világ – vallotta Arany János egy 1850-ben írt versében. Kolozsvár szülöttei közül leginkább Szathmári Pap Károly életútja bizonyítja e verssor igazságát. Pedig nem véletlenül csöppent e városba, hanem felmenői több generáción át tekintélyes polgárok és egyházi emberek voltak, s lett volna esélye itt helyben is érvényesülni. A művészegyéniség azonban felszínre tört, érvényesült, s messzi tájakra elragadta az alkotót tanulni, tapasztalni, a látottakat megörökíteni. Így lett Kolozsvár szülöttéből Bukarest csodált művésze, Európa és Ázsia bekalandozója.

Zoványi György 1728–1758 között a Tiszántúli Református Egyházkerület superintendense, 1711-től haláláig szilágyi (krasznai) esperes Zilahról igazgatta egyházkerületét éppúgy, mint egyházmegyéjét. 1724-ben a kerület főjegyzője lesz, mégpedig úgy, hogy Rápóti Pap Mihály hivatalban lévő superintendens halála esetén succesive utódjává lép elő. Ez 1726 ban meg is történt, de hivatalát csak két év múlva fogadta el. Felszentelésekor sem hagyta el Zilahot, Kereszturi Lukács szabolcsi és Besenyei István érmelléki esperes vette ki tőle az esküt Oroszi István mihályfalvai lelkész társaságában. A kerület igazgatása a sajátos beiktatáshoz hasonlóan rendhagyó módon zajlott.

A 19. század első évtizedeiben Kolozsvár gyors csinosodásnak indul. A főkormányszék 1790-ben történt idetelepítésével fővárossá lépett elő. egymás után kap mindhárom felekezeti tanintézet pompás, új kétemeletes otthont. Először az unitáriusoké készül el, a „Múzsák és erények” hajléka 1806-ra, utána a reformátusoké a „Tudomány és kegyesség” jegyében az 1810-es évek végén, s végül a római katolikus piarista líceumé 1817–1821 között. A református tanárok rangos sorából kiemelkedik a természettudományok két elhivatott művelője, a két Méhes: György és fia, Sámuel.

A kolozsvári egyetem felállítása után még a teológia sorsa maradt kérdéses. Már az egyetem alapítása körüli csatározásokban felmerült annak lehetősége, hogy létesítsenek egy protestáns teológiai kart is Kolozsvárt, hisz a fővárosi egyetemen volt római katolikus hittudományi kar. Erre nem került sor. Az igény azonban fennállt, hogy a lelkészképzést is egyetemi szintre kell emelni, bármilyen költséges legyen ez. Az 1870-es évektől az egész erdélyi reformátusságot megosztó pártvita középpontjába került a kérdés, hogy a kiépítés a már hagyományosnak számító Nagyenyeden, vagy pedig a püspöki székhelynek számító egyetemi városban, Kolozsváron történjék-e. Ennek a vitának az egyik központi harcosa, megtérő vezéregyénisége volt Bartók György. Élete legtermékenyebb két évtizedét ebben a harcban töltötte el, s minden álma az volt, hogy bölcseletet tanítson a leendő teológusoknak. Tudását Erdély-szerte elismerték, kitartását püspöki székkel jutalmazták, de tanári katedrát csak átmenetileg kaphatott.

Sándor Tavaszy der Prediger (1888–1951). Sándor Tavaszy wird als Philosoph-Theologe und als Professor der Theologie in Evidenz gehalten. Das ist damit zu erklären, dass er in keiner Gemeinde als Pfarrer gedient hatte. Er war Philosoph, Professor der Theologie, ein Mensch der Kirche und der Öffentlichkeit mit Verantwortung. Unsere Versäumnis wird nachgeholt, wenn wir aussprechen,dass seine ganze Arbeit im Zeichen des mühevollen Ringens um die Verkündigung des Wortes geschah. Der Prediger Tavaszy wird in allen über ihn geschriebenen Schriften nur tangential erwähnt, oder gar verschwiegen. Es ist Zeit, dass man auch auf diesen Bereich seines Lebenswerkes aufmerksam gemacht wird.

Az utóbbi másfél évtizedet a hazai erdélyi tárgyú kutatások előtérbe, sőt túlsúlyba kerülése jellemzi leginkább, illetve az új kutatási módszerek és fiatal kutatók egyre erőteljesebb jelentkezése.