Journal index

Eduard Böhl, a 19. század második felének tudós teológusa 1864-től 1899-ig volt a bécsi Protestáns Teológiai Fakultás Református dogmatikai tanszékének professzora. A Habsburg-kormányzat 1818-ban központi rendelettel tiltotta be a birodalom egész területén élő diákok számára a külföldi egyetemjárást, hogy ezzel az intézkedéssel akadályozza meg a német egyetemek liberális szellemiségének beszivárgását.

Eduard Böhl 1864 őszén kapott kinevezést a bécsi Protestáns Teoló¬gia Fakultásának református dogmatikai tanszékére.  Az 1819-ben alapított intézményben  az ágostai hitvallású evangélikus felekezetű professzorok mellett egyedüliként képviselte a helvét hitvallású protestánsokat. Harmincöt éven át végzett tanári szolgálatának ideje alatt nemcsak dogmatikát és szimbolikát oktatott, hanem bibliai teológiát, keresztyén apologetikát, vallásfilozófiát és pedagógiát is.  A teológiai tudományok között mindenkor kitüntetett figyelmet szentelt egyfelől a krisztológia témakörének, más¬felől pedig – ami a szívéhez különösen is közel állt – az Ótestamentum hermeneutikai vizsgálatának.

Előadásomban három témáról szeretnék beszélni: a Heidelberi Káté szerkezetéről, azután arról, hogy ez miként érvényesül az 1948-as Énekeskönyv struktúrájában, és végül ennek az Énekeskönyvnek a tényleges használatáról.

Jelen írásunk apropóját a Magyar Szent Korona 1978. január 5-i hazahozatalának 35. évfordulója szolgáltatja. Az elmúlt évtizedekben, különösen az 1990-es évek eleje óta egyre fokozottabb figyelem övezi a Korona sorsának, jelenkori történelmünkben betöltött, illetve betöltendő szerepének alakulását. Ez az írás arra keresi a választ, hogy a Szent Korona milyen szerepet töltött, illetve tölt(het) be a magyar protestáns gondolkozásban.

A Református Szemle előző számaiban két tanulmány is foglalkozott William Paul Young híressé vált regényével, A viskóval. Ez alkalommal a három részből álló sorozat harmadik és egyben befejező részét olvashatjuk. Míg az első tanulmányban elvi és szövegértelmezési, a másodikban pedig szentháromságtani problémák kerültek napirendre. Jelen munkában amint a tanulmány főcímében is jelzi a szerző a tanbeli kérdések kerülnek előtérbe és megvitatásra.

A Kr.e. 180 körüli Jézus, Sirák fia könyvében találjuk az első utalást arra nézve, hogy a prófétai iratokat Hóseástól Malakiásig egyetlen prófétai iratnak tekintik. A qumráni 4. számú barlangból előkerült kéziratból az derül ki, hogy a tizenkét iratot mindig együtt, egyetlen tekercsre írták. Ám a Kispróféták címfelirattal vagy valamilyen bevezetéssel kezdődnek, melyek formai és tartalmi jellegzetességeik alapján jól elkülöníthetőek egymástól. A Kispróféták könyve a prófétákat olyan sorrendben prezentálja, amely szerint a prófétai szó végigkísérte Izráel történetét, és jó előre megjövendölte történelmének főbb eseményeit. A mű tehát tartalmilag és teológiailag is jól átgondolt koncepcióval rendelkezik, ami miatt egységes szerkesztői elvek alapján elrendezett gyűjtemény benyomását kelti.

A Református Szemle előző számában közöltük William Paul Young sikerregényének szentelt háromrészes sorozatunk első, főleg elvi és szövegértelmezési kérdésekkel foglalkozó darabját. Jelen tanulmányunk A viskó ellen felhozott szentháromságtani kifogások bemutatásával és elemzésével foglakozik.

William Paul Young A viskó című regényének megjelenése számos tekintetben meglepő hatást eredményezett. Rövid idő alatt tízmilliónál is több példány fogyott el belőle; az addig három munkahelyen dolgozó szerző mesés bevételhez jutott; százak és ezrek nyilatkozták, hogy a mű megváltoztatta életüket; különböző egyházi személyek és vezetők hol magasztalták, hol elmarasztalták, hol egyenesen ártalmasnak nevezték a vállalkozást. Egyesek Augustinus Vallomásaihoz vagy John Bunyan nagysikerű művéhez, A zarándok útjához hasonlították, mások féltő aggodalommal óvták az olvasót a műben felsorakozó veszedelmes eretnekségektől.

Először tehát el szeretném mesélni, hogy hogyan jutott el egy budapesti református lelkész és gyülekezet addig, hogy ilyen áhítatok is részeivé váljanak liturgikus életének. Persze nagyon illetlen dolognak tűnik, hogy valaki egy gyülekezet életére irányuló kérdésre válaszolva nem kis részt a saját életéről kezdjen beszélni. Csakhogy az a valóság, hogy a liturgiai megújulásnak azt a vonulatát, amellyel itt foglalkozunk, ma legtöbbször pontosan ez jellemzi: egy-egy lelkész – és talán még gyakrabban nem lelkész – mély hitbeli meggyőződés által indíttatva megpróbál talpalatnyi földet találni egy, a ma általánostól jelentős mértékben eltérő hitmegélés, egyéni és közösségi hitgyakorlat számára.

Ibasz körül valóságos fordítói műhely alakult ki. Gyakorlatilag ő vezette a híres edesszai teológiai iskolát, ahol a keresztyén perzsa ifjak zöme szerezte legfontosabb ismereteit. Ibasznak Marisz perzsa püspökhöz írt levele röviddel az Egységformula aláírása után keletkezett Edesszában, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy az edesszai iskola perzsa munkatársait és szövetségeseit értesítse a fejleményekről, illetve megerősítse a két közösség lelki-szellemi kapcsolatát. Ibaszt az ítélet szerint nemcsak püspöki és papi méltóságától fosztották meg, hanem laikus hívőként is eltiltották a szentségektől. Ibasz a maga püspöki tisztségét a 451-es kalcedoni zsinattól kapta vissza, méghozzá ugyancsak a Mariszhoz írt levél alapján.

Az ötödik század krisztológiai vitáinak teológiai és általános egyházi következményei a jelenkorban is érezhetők. Nemcsak tanításbeli eltérések, hanem kisebb-nagyobb szakadások és különválások is származtak a 431 és 451 között eltelt időszak viharaiból. Nazianzoszi Gergely a két természetet valló krisztológia nagy elődje, az antiochiaiak egyik kedvelt teológusa. Népszerűségét főleg határozottan apollinarizmus- ellenes irányultságának köszönheti. Nazianzoszi Gergely tekintélye és hatása Theodorétosz írásának szinte minden mondatán érződik. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mivel a művet a 431-es efézusi zsinat előtt írta,14 és Gergelyhez hasonlóan az apollinarizmus újraéledésétől félt.

Reformátor – mióta? A fiatal Kálvin teológiai viszonyulása a középkori egyházhoz. Újraértékelési kísérlet. Kálvint a szakirodalom 1536-tól, az Institutio megjelenésétől tekinti reformátornak. Ebben az értelemben a korábbi megnyilatkozásait – jelesen a lelkek virrasztásáról szóló Psychopannychiát – kezdeti próbálkozásként tartják számon. Annak ellenére, hogy nyílt támadásról valóban nem beszélhetünk, a mű soraiban fellelhetők olyan elemek, amelyek mintegy előre jelzik a szerző későbbi nyílt küldetésvállalását. Kálvin a világ számára 1536-ban, önmaga előtt azonban már jóval korábban reformátorrá vált. Az általa érintett kérdések nem időszerűtlenek, noha ma már másként tevődnek fel.

Ha világtörténelem színpadán Nagy Leó pápa nevét Attilával 452-ben, majd Geiserich vandál fejedelemmel 455-ben folytatott tárgyalásai tették híressé, a keresztyén teológiában a Tomus ad Flavianum biztosít számára kiemelt helyet. Ez a dogmatikus levél mérföldkő nemcsak az ötödik század krisztológiai vitáinak történetében, hanem Kelet és Nyugat egyházának teológiai kapcsolatában is. Ezt olvasta a száműzött Nesztoriosz, és teljesen egyetértett vele. Ugyanezt az írást a monofiziták nesztoriánusnak bélyegezték, az ortodoxok pedig dicsérték szerzőjét.

Nüsszai Gergely volt a három híres kappadókiai atya legfiatalabbika, aki hihetetlen önszorgalommal olyan műveltségre tett szert, hogy az utókor méltán nevezte őt „a filozófusnak”. A 381-es konstantinápolyi II. egyetemes zsinaton egyike volt az ortodoxia oszlopának. Krisztus két természetének egymáshoz való viszonyát Gergely a Megváltó személyének egységében látja. A communicatio idiomatum Gergely számára csupán annyit jelent, hogy az Ige a már megdicsőült emberi természetet isteni tulajdonságokkal ruházza fel. Hermeneutikája értelmében az írásmagyarázónak nem az a feladata, hogy valamiképpen feloldja vagy lekerekítse Jézus emberi természetének megnyilvánulásait. Éppen ellenkezőleg, mindezek a küzdelmes megváltói munka szerves részei, melyek során Krisztus tökéletes emberi természetét is megismerhetjük.

A Református Szemle 2006/1 számában közöltük Küroszi Theodorétosz A görög betegségek orvoslása c. munkája Előhangját és A hitről szóló első fejezetének magyar fordítását.1 Jelen írásunkban ugyanezen mű Az első alapelvről címet viselő második fejezetének első felét bocsátjuk az olvasók rendelkezésére.

A Református Szemle előző számában – félévszázados mulasztás pótlási szándékával – Reinhold Niebuhr észak-amerikai teológusnak a Christian Century 1957. január 23-i kiadásában megjelent cikkét közöltük eredeti angol nyelven és magyar fordításban, ahol a szerző Karl Barthnak az 1956-os magyar szabadságharc kapcsán tanúsított érthetetlen hallgatását kifogásolta. Jelen írásunkban a történet második fejezetét – Barth tanítványainak és Niebuhrnak 1957 áprilisában lezajlott levélváltását – tesszük hozzáférhetővé a magyar olvasóközönség számára.

Az 1956-os magyar szabadságharc nemcsak a nemzetközi politikai és társadalmi életben, hanem a teológia, és különösen a rendszeres teológia (jelesen a dogmatika és az etika) területén is éreztette hatását. A porig megalázott, a szabadságharc napjaiban utolsó diplomáciai fogásként a Varsói Szerződést felmondó, tehát valóban semleges Magyarország elleni szovjet katonai agresszió minden képzeletet felülmúló embertelen brutalitása egy csapásra eloszlatott minden, a kommunizmus „emberarcúságához” fűződő keleti és nyugati illúziót. Nemcsak a keresztyén és polgári értékek képviselői, hanem a kommunista és szocialista tábor jóérzésű tagjai is mélységesen felháborodtak.

Jelen tanulmányunkban nem vállalkozhatunk a fiatal Kálvin első teológiai művében, a Psychopannychiában felvetett minden kérdés részletes kibontására, sem annak teljes hatástörténeti elemzésére, mindazonáltal megkíséreljük vázolni azokat a legfontosabb szövegtörténeti, teológiai és aktuális szempontokat, melyek a lélek mibenléte felől gondolkodó keresztyén ember számára támpontul szolgálhatnak.

Az 1948-as esztendő bizonyos szempontból mind a magyar, mind a nemzetközi teológiai és társadalmi életben komoly fordulópontot jelentett. Ennek az évnek a tavaszára esett Karl Barth második magyarországi látogatása, és ugyanezen év augusztusában alakult meg az Egyházak Világtanácsa (World Council of Churches) is. Mindkét esemény meghatározó jelentőségű, hiszen hazai vonatkozásban Barth a második világháborúból alig ocsúdó, a kommunista berendezkedést döbbenten szemlélő teológusokkal találkozik, és mondanivalója nem arat osztatlan elismerést. Továbbá nemcsak magyar, hanem nemzetközi vonatkozásban is problematikussá válik a svájci teológus világháború utáni álláspontjának megítélése. Amszterdamban ugyanis eléggé élesen szembekerül az a két tábor, melyet nem igazán találóan, noha gyakran neveztek „kontinentális” (ti. európai), illetve „angolszász” csoportnak. Reinhold Niebuhr alább közölt cikkének elején meg is világítja a két – rosszul megválasztott – megnevezés közötti különbséget, illetve árnyalja azok jelentéstartalmát.

It is often argued that the sixteenth-century Reformation initiated a chain of events that ultimately led not only to religious pluralism within the body of the Western Christian Church, but also to the rise and dispersion of mutual acceptance among various religious groups. The fact, however, that these two things (i.e. religious pluralism and tolerance) did not emerge directly and immediately (almost as a matter of course) from the Reformation itself, is similarly undeniable. As we shall see below, we have sufficient evidence to claim that although the Reformers – including John Calvin, Theodore Beza and others, with whom this paper is partly concerned – at some point in their lives (mostly in their youth) advocated and invocated the cultivation of the spirit of tolerance, most of them refrained from upholding such positions once their situation as leaders within a newly emerged (both religious and political) community or realm became established.

The Relationship of the Eucharist and Reconciliation in the Didaché. The author analyzes the relation of the Eucharist and reconciliation through one of the well-known writings of the Early Church – The Lord’s Teaching to the Nations Through the Twelve Apostles. Christianity has evolved from Judaism, and despite many differences there are still numerous similarities, overlaps as the feast, liturgy, prayer, Holy Communion and the renewal of the covenant. The meaning and content of the Eucharist went through several changes during the history of the Church, and differences of opinion on this point exist even in our days. The Eucharist is an important part of Christian faith which lives in the Parousia, through this Christians are in ongoing relation with the resurrected Lord. As a result of the reconciliation of Christ, the participation of Christians in the Eucharist enforces their relation to each other. The strong relationship between the Eucharist and reconciliation is clearly stated in the 8th verse of the 4th chapter of the Didaché: “for if ye are partakers in that which is immortal, how much more in things which are mortal”.

The Hypostatic Union of Jesus Christ in the Light of Fifth-century Terminological Disputes. The present essay investigates the validity of the term hypostatic union at the outbreak of the Nestorian controversy with special focus upon Cyril of Alexandria’s Twelve Anathemas and on the reply given to them by Theodoret of Cyrus. In the light of the newly discovered evidence presented by Marcel Richard and Luise Abramowski one can conclude that the word u