Journal index

Kálvin János teológiájának és társadalmi elgondolásainak magyarországi recepciója megannyi történeti, jogi és teológiai kérdést vet fel. Méliusz Juhász Péter sokszínű irodalmi hagyatéka azonban világossá teszi, hogy Kálvin teológiai és etikai tanításai alapvető hatást gyakoroltak a 16. században Debrecen város lakosságára. Ám e hatástörténet gyakorlati aspektusainak feltárása mindmáig a kurrens Kálvin-kutatás hiátusa volt. Ennek okán, a jelen tanulmány alapintenciója, hogy bemutassa, vajon a közerkölcsök terén milyen gyakorlati következményei voltak a kora újkori genfi és debreceni prédikátorok egyházi és irodalmi szolgálatának. S bár látható, hogy a korai magyarországi reformátorok nem hivatkoztak közvetlenül Luther és Kálvin írott hagyatékára, mégis pl. a Debrecen Városi Magisztrátus jegyzőkönyveinek vizsgálata jelentősen hozzájárul a keleti országrész reformátorai által hirdetett tanítások eredményességének bemutatásához. A debreceni közerkölcsök feltárása pedig lehetővé teszi a két református város, Genf és Debrecen lakossága morális életének összehasonlítását is.

A 16. század második felében református őseink, akárcsak Luther és Kálvin, elvben elfogadták a házasságtörés halállal történő szankcionálásának lehetőségét és szükségességét. Véleményüknek igehirdetésekben, bibliamagyarázatokban, valamint egyházjogi művekben is hangot adtak. Ám teológiai és jogi gondolkozásuk gyakorlati megvalósulása komoly eltérést mutat, hiszen Kálvin János szolgálata alatt Genfben és Méliusz Juhász Péter idején Debrecenben, később pedig a hajdúvárosokban (Böszörmény, Hadház, Nánás) a házasságtörés bűnét korántsem automatikusan és kötelező jelleggel követte halálbüntetés. Bár kétségtelen, Kálvin és a korai magyar reformáció képviselői is azt vallották, hogy a paráznaság beszennyezi az Isten által bölcsen felállított házassági szövetség rendjét, a helyi magisztrátusokkal karöltve mégis fontosnak tartották az isteni kegyelem és megbocsátás gyakorlati megélését vallásos közösségeikben, ugyanis mindnyájan jól tudták: Isten nem gyönyörködik a bűnös ember halálában, hanem azt óhajtja, hogy megtérjen gonosz útjáról és éljen (vö. Ez 33,11).

Die Griechischen Christlichen Schriftdsteller der ersten Jahrhunderte. Band 26. Walter de Gruyter, Berlin 2020, ISBN-10: 3110671360; ISBN-10: 3110671360, 237 old.

A Registres du Conseil de Genève fennmaradt jegyzőkönyvei szerint csaknem tíz esztendővel a nagy reformátor, Kálvin János halála után, 1575. május 17-én Jean Trembley, a Saint Gervais és Saint Pierre gyülekezet lelkipásztora viharos hangvételű prédikációt mondott el, amelyben a fiatal városállam morális életét Sodoma és Gomora lakosságának romlottságához hasonlította. Igehirdetése városszerte visszatetszést keltett. Polgárok százai vonultak az utcára, és felmentését követelték. Kérdés azonban, hogy mi váltotta ki a Béza Theodor családjához is közel álló, „lánglelkű” prédikátor határozott fellépését, hiszen a helyi lakosság erkölcsi helyzetét és magaviseletét vizsgáló források szerint Genfben csak elvétve fordultak elő a szodómiával kapcsolatos bűnesetek. Viszont a reformátor sokszínű egyház- és társadalomformáló szolgálatára vonatkozó cikkek, tanulmányok és monográfiák nyomán jelentős kérdés az is, hogy vajon miképpen tekintett Kálvin az effajta, például a homoszexualitás, a pedofília és a bestialitás szexuális magatartásformák teológiai, etikai és jogi megítélésére, illetve minősítésére.

János evangélista előszeretettel használ kettős vagy többszörös értelmű szavakat. Perikópánkban két ilyennel is találkozunk, amelyek döntően befolyásolhatják a szöveg értelmét. Eddig ezt az igerészt és azon belül e két kritikus szót: katalambano és anamarthetos egyféleképpen fordítottuk és értelmeztük, ezért egy összetett, sokrétű, több síkon mozgó történetet próbáltunk meg egysíkúan értelmezni. Ezeket a rejtett dimenziókat fel lehet és fel kell tárni azáltal, hogy a többértelmű vagy több mindenre utaló szavak üzenetét megfejtjük, és komolyan vesszük

Kétségtelen, hogy a Kálvin a népi tudatban című felmérés alapján egy olyan reformátor képe bontakozott ki, aki Genfben az Ige, az imádság, valamint az egyházfegyelem segítségével és nagy érzékenységgel fordult a protestáns gyülekezet gondjaihoz. A 19. században azonban korántsem volt megfigyelhető a reformátor személyének effajta egységesen pozitív megítélése. Ugyanis a 19. század első felében megjelent liberális teológia nem várt fordulatot eredményezett a hazai teológiai-tudományos életben, s mivel a „szabadelvű” teológusok szerint a keresztyénség egyáltalán nem a Bibliában és a hitvallásokban található, észfeletti dolgok, például Jézus testi feltámadásának elfogadását jelenti, a műveltek evangelizációja érdekében, a csodák és az eredendő bűn tanításain túlmenően még Jézus testi feltámadásának dogmáját is elutasították.3 Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy Fáy András (1786–1864), a magyar liberális teológia egyik legmeghatá- rozóbb képviselője4 erős kritikával illette Kálvint, mivel az tevékenyen közreműködött Servet Mihály kivégzésében.

A tanulmány záró részében a reformáció korszakából (Erasmus, Calvin, Bullinger, II. Helvét Hitvallás, Heidelbergi Káté, Szegedi Kis István) a legfontosabb dichotómikus és trichotomikus antropológiai modellek állnak, és a 20. századi antropológiai szemlélet szintézise a század teológiája (Karl Barth, Wolfhart Pannenberg, Cullmann Oscar, Sebestyén Jenő, Török István, Gaál Botond és mások). A történeti bemutatásra vonatkozó következtetést az antropológiai vizsgálatok eredményeinek más teológiai területekre való alkalmazására vonatkozó lehetőségek vizsgálata követte.

Minden tudományág művelőjének kiválóan kell ismernie tudománya tárgyát, és ez a követelmény az emberrel foglalkozó tudományok esetében is fennáll. Így például a jó orvosnak nem elég csupán a beteg fiziológiai panaszaival foglalkoznia, hiszen akkor csak a tüneteket kezeli, hanem a teljes embert kell szem előtt tartania. A jó pszichológusnak is hasonlóképpen kell cselekednie, ha érdemben akar foglalkozni az ember úgynevezett lelki világának gondozásával. Az említett követelmény fokozottan igaz a teológiára is. Ugyanis a teológiai tudománynak az ember is tárgya. Amikor azonban úgy beszélünk a teológiáról, mint amely az emberrel is foglalkozik, világosan kell látnunk néhány dolgot.

"Szeresd felebarátodat." Az ősi parancs új értelmet és új töltetet nyer Jézus igehirdetésében, az apostolok, különösképpen Pál és János leveleiben, amelyekben régóta elfelejtett és mellőzött összefüggésekre derül fény. Az embertárs iránti szeretet parancsa a törvény lelke. Ha a mindenkori törvényértelmező ember2 tekintete elsiklik felette, ez életébe kerülhet. A betű ugyanis megöl, és a Lélek az, amely megelevenít (2Kor 3,6). Pál apostol ezért buzdít és tanít ekképpen: Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt. (Róm 13,8).

Alister E. McGrath oxfordi teológiatörténész ezt írta a Kálvin című monográfiájában: „Kálvinról beszélni annyi, mint Genfről beszélni. Kálvin és Genf egymást alakította, az ember és választott városának kapcsolata a történelem egyik legnagyszerűbb szimbiózisa.” Kálvinról beszélni gyakran annyit tesz, mint Genfről és a Szentháromság dogmáját tagadó Szervét Mihály kivégzéséről beszélni. Ugyanis ha a reformátor egyház- és társadalomformáló szolgálatát feltáró tanulmányokat és monográfiákat olvassuk, világossá válik, hogy bár Kálvin törekvései elsősorban a genfi polgárság erkölcsi életének megújítására irányultak, mégis a Konzisztóriumban betöltött szerepe korának egyik legellentmondásosabb személyiségévé tette. Szervét Mihály híressé vált pere, majd kivégzése (1553. október 27.) pedig csak olaj volt a tűzre.

A Szentírás egész sor szóval írja körül az ember lényegét, illetve jellemzi annak természetét, és ezek a kifejezések egyaránt beszélnek az emberi élet anyagi és anyagtalan hordozóiról. Az ószövetségi fogalmak vizsgálata rendjén főként Hans Walter Wolff és Molnár János, illetve Eszenyeiné Széles Mária kutatási eredményeire, illetve a szótárakra és a konkordanciákra támaszkodunk. Az Újszövetség antropológiai fogalmainak elemzése időigényesebb és nagyobb feladat, ugyanis számolnunk kell azzal, hogy a görög nyelvet használó újszövetségi szentíróknak figyelembe kellett venniük a görög nyelv LXX-ból is ismert filozófiai-antropológiai fogalmait, miközben ők minden valószínűség szerint és többnyire arámul vagy héberül gondolkoztak. Következésképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a görög nyelven írott sorok mögött rejlő ószövetségi sémi hátteret.

Háromszázhatvanöt évvel ezelőtt jelent meg Doce nos orare, quin et prædicare főcímmel az első magyar nyelvű kézikönyv az imádság- és prédikációszerkesztés módjáról. Szerzője a puritán eszmék első magyar hirdetője és képviselője, Medgyesi Pál (1605–1663). E jelentős kézikönyv megjelenésére és egyben szerzője születésének négyszáztizedik évfordulójára emlékezve kívánom feleleveníteni Medgyesi Pál homiletikai eszköztárát, s ugyanakkor megkeresni benne azokat az elemeket, amelyeket hasznosítani lehet 21. századi magyar református igehirdetésünk gyakorlatában. Meggyőződésem ugyanis, hogy prédikálásunkat nemcsak a modern lélektani és kommunikációtudományi kutatások eredményeire építve tehetjük jobbá, hanem szükséges megismernünk és alkalmaznunk azt is, amit hitvalló elődeink tanítottak az igehirdetésről.

Irodalmi működésének kezdetén Kálvin János jelentős összeütközésbe került a radikális egyház- és társadalomellenes gondolkodású anabaptistákkal, akik nagymértékben befolyásolták politikai, teológiai-etikai állásfoglalásait. Nem meglepő tehát, hogy az ifjú reformátor első teológiai indíttatású művében – Psychopannychia vagyis értekezés arról, hogy nem alusznak, hanem a Krisztusnál élnek azoknak a szenteknek a lelkei, kik a Krisztusban való hitben halnak meg (1534) – szót emelt az emberi lélek halál utáni alvását hirdető psychopannychisták ellen, akiket egyszerűen csak anabaptistáknak tekintett. Értekezésében a tévtanítók által bizonyító erejűnek vélt igehelyeket a „Teljes Írás” (Tota Scriptura) összefüggésébe helyezte, majd a szövegrészek pontos exegézisének segítségével bemutatta, hogy a lelkek nem alszanak, és nem semmisülnek meg a testi halál pillanatában, hanem Isten közösségében várják az utolsó ítéletet. A Psychopannychia elkészítését 1536-ban az Institutio kiadása követte, amelyben Kálvin részletesen megcáfolta az újrakeresztelkedők Schleitheimi Hitvallásának gyermekkeresztségre, magisztrátusi tiszt méltóságára, a hívők perindítási jogosultságára, valamint a fegyverfogás és az eskütétel általános tilalmára vonatkozó legfontosabb tanításait.

A genfi reformátor, Kálvin János élete és munkássága több megközelítésből is vizsgálható. Kimeríthetetlenül gazdag szellemtörténeti hagyatéka különleges lehetőséget nyújt exegézisének és pedagógiájának, másfelől teológiájának és etikájának mélyreható tanulmányozására. A közel két évszázados múltra visszatekintő hazai és nemzetközi Kálvin kutatás a reformátor világi felsőbbségről szóló elgondolásait társadalmi és politikai etikájának leghangsúlyosabb tanításaként határozza meg, amelyet jól mutat a téma roppant gazdag teológiai irodalma. És valóban, Kálvin megannyi, nagy érdeklődésre számot tartó műve bizonyítja, hogy egyház- és társadalomformáló szolgálatának legfontosabb sarokkövét elsősorban az Istennek tetsző, ideális polgári kormányzatról való szüntelen gondolkozás jelentette.

Ebben a rövid tanulmányban azt vizsgáljuk a rendelkezésünkre álló újszövetségi utalások alapján, hogy milyen is lehetett Jézus tanítványainak családi háttere; illetve, hogy milyen kapcsolat volt a tanítványok és családjaik között.

Ebben a tanulmányban azokat az újszövetségi szövegrészleteket elemzem, amelyek rávilágítnak a Jézus és a vér szerinti családja közötti kapcsolatra.

Ennek a tanulmánynak az az alapintenciója, hogy a keresztyén házasság, házirend és gyermeknevelés kálvini értelmezésével kapcsolatban és a reformátor újszövetségi vonatkozású prédikációinak és kommentárjainak alapján megpróbálja néhány, színesebb szociáletikai és valláspedagógiai gondolattal kiegészíteni azt a képet, amelyet Kálvin társadalomformáló szolgálatának kutatói eddig vázlatosan rajzoltak meg.

Ebben a tanulmányban számba vesszük azokat az ókori eretnekségeket, amelyeket Kálvin az Institutióban említ meg; bemutatjuk, milyen ismeretekkel rendelkezett Kálvin ezeket illetően; és megvizsgáljuk, hogy milyen céllal hivatkozott rájuk.

Jelen tanulmány alaposan vizsgálja meg az állami iskolák alakulását és a Genfi vallási nevelést a Kálvin előtti és alatti időszakban. A templomi fegyelem és az igehírdetés mellett Kálvin szellemi reformációt is igyekezett létrehozni. következésképpen az egész vallási és oktatási rendszer megójjult. A dolgozat rámutat arra, hogy a konzisztórium progresszív ellenőrzése miatt milyen sikereket ért el a Kálvini oktatási reform.

A jelen tanulmány alapintenciója, hogy megvizsgálja Kálvin társadalomformáló szolgálatának első korszakát és legfontosabb forrásait (igehirdetések és konzisztóriumi jegyzőkönyvek), és feltárja azt a társadalmi és vallási miliőt, amely egyre szükségesebbé tette Genfben a családi és intézményi vallásos nevelés struktúrájának teljes újjászervezését.

A „Kálvin-emlékévek” (2009–2014) során hazánkban megrendezett nagyszabású konferencia- és programsorozatokkal nemcsak Kálvin János születésére és életművére, hanem a nagy reformátor első magyar nyelvű életrajzára is méltán emlékezhetünk. Közel másfél évszázada annak, hogy 1864 áprilisában megjelent a „debreceni reformált egyház rendes lelkipásztorának,” Révész Imrének híres összefoglaló életrajzi és történeti munkája Kálvin élete és a kálvinizmus címmel.

Az Apostoli Hitvallásnak talán legtitokzatosabb és számtalan kérdést fölvető szakasza az a hittétel, amelyben arról van szó, hogy az Úr Jézus Krisztus alászállt a poklokra. Az apokrif irodalom plasztikus képekkel ábrázolja, hogy milyen is lehetett a Megváltó pokolra szállása. Elég elolvasnunk például Nikodémus evangéliumának szemléletes beszámolóját: hogyan dőlnek le Jézus érkezésére a Hádész bronzkapui; hogyan szabadulnak meg a pátriárkák és próféták; s végül pedig, miként veri Jézus láncra a Sátánt, és adja át Hádésznak, hogy őrizze az ő második eljöveteléig. Az apokrif irodalom legendákra és sokszor fantáziára épülő termékei mindmáig meghatározzák az említett hitcikkely értelmezését.

Jelen dolgozat célja: megvizsgálni, hogyan magyarázta Kálvin János az ellenség iránti szeretetről szóló bibliai tanítást, és a vizsgálat eredményéből levonni a mai etikára néző következtetéseket. A vizsgálódás első szakaszában számba vesszük azokat a szentírásbeli helyeket, ahol az ellenség iránti szeretetről van szó, és ismertetjük, hogyan magyarázta ezeket Kálvin a megfelelő bibliai könyvekhez írott kommentárjaiban. Ezt követően pedig a teljesség igénye nélkül ismertetjük, mivel egészítik ki az eddig kialakult képet azok az Institutióban található szakaszok, amelyekben az ellenség szeretetéről ír.

Nemcsak a római egyházban gyakorolták az ördögűzést, hanem a 11–12. századi megújulási mozgalmakban, sőt a reformátori egyházakban is. Az albigensek egyetlen szentsége a vigasztalás (consolamentum) volt, melyet ördögűzés és kézfeltétel által szolgáltattak ki. A lutheránus egyházban egyre növekvő ellenállások közepette a 18. századig gyakorolták a keresztelés előtti ördögűzést. És arra is van példa, hogy a reformáció helvét irányának követői is – minden valószínűség szerint katolikus hatásra – bizonyos módosításokkal gyakorolták az ördögűzést.

In this short paper I would like to provide a comparative analysis of the passages concerning the passion of the Lord Jesus Christ of the Early Christian confessions (among them the Apostolic Creed1 as well), because these passages are frequently the source of theological misunderstanding and debates. The main question which urged me to do this research had occurred in relation with the Apostolic Creed. How do we say correctly: ‘I believe in Jesus Christ, His only Son, our Lord: Who was conceived of the Holy Spirit, born of the Virgin Mary, suffered under Pontius Pilate, was crucified, died, and was buried; He descended into hell…’ or ‘I believe in Jesus Christ, His only Son, our Lord: Who was conceived of the Holy Spirit, born of the Virgin Mary, suffered, under Pontius Pilate He was crucified, died, and was buried; He descended into hell…’? I shall try to answer this question by analysing the relevant passages of the creeds which were composed in the first six centuries.

The Passion of Christ in the Early Christian Creeds. In this short paper I present a pending question of the Christological passage of the Apostolic Confession. According to the teaching of the Bible, the passion of the Lord could not be summarized in this sentence: “he suffered under Pontius Pilate”, because the Lord has not suffered only under Pontius Pilate, but in his whole life, as we read it in the Epistle of Paul to the Philippians: “but emptied himself, taking the form of a servant, being made in the likeness of men” (Phil 2,7). So, the passion of Christ begins with his “keno/sij”, and his whole life can be summarized in this word: “he suffered”. After a biblical introduction through a historical analysis of the early Christian confessions I try to prove that the correct form of the Christological passage of the Apostolic Confession is the following: “[I believe] in Jesus Christ, His only Son, our Lord; Who was conceived by the Holy Ghost, born of the Virgin Mary and suffered; under Pontius Pilate was crucified, died, and was buried…”

Theodoret of Cyrus: Haereticarum Fabularum Compendium – On Simon Magus. Here we publish a passage concerning Simon Magus from the Haereticarum Fabularum Compendium by Theodoret of Cyrus. The person of Simon Magus fades within the obscurity of legends. The published sources concerning him may be divided in three groups: the New Testament (Acts 8,5–25), the writings of the Church Fathers and the legends which arose concerning his person. All the Church Fathers present him as arch-heretic. In the introduction of this translation we will follow the way of Simon in the New Testament and in the writings of the scholars of the Early Church from his youth to his death. After having presented his life we will try to sketch out his teaching based on the available secondary sources. While Simon wrote no book from which we could reconstruct his teaching, we are acquainted with his doctrine only from the above mentioned writings. The conclusion of our introduction ends by our question concerning the possible identity of Simon of the New Testament with Simon Magus referred to by the Church Fathers.

God’s blessing. In this short writing our purpose is to set forth the meaning and the biblical roots of the blessing in the Christian liturgy. Many people consider that the blessing is the final action of the Christian worship. Furthermore we witness the depreciation and trivializing of the blessing. But having analysed the meaning of the Greek, Latin and Hebrew words we have to state that blessing is not the final action of the liturgy. Blessing is not the end, but the beginning of the Christian worship. By the blessing God’s name is pronounced over the children of Israel (Numbers 6,27). The history of the world and of mankind has started with God’s blessing. God’s blessing gives us the possibility to maintain our life and to lead a pious life.

On Sámuel Köteles’ Ethical Conception and the Criticism of Kantian Ethics. The present study is a short presentation of Sámuel Köteles’ ethics, in the mirror of Transylvanian and German Enlightenment. The study proves the existence of some basic similarities between the philosophical-ethical conceptions of Kant and Fichte and on the other hand the works of the above mentioned leader of 19.th century Transylvanian culture. I considered also important to achieve a critical overview of the entire kantian ethical construction using among others Max Scheler’s points of view, the one that proves some deficient theses of Kant’s transcendental conception. Finally my presentation focuses on the great importance of Köteles’ works and the conjunction of events that made him the most excellent propagator of the kantian philosophy in Hungarian.

By the Sound of a Great Crowd. In this short writing our purpose is to examine the problems of translation and interpretation of Jeremiah 11,16. In this biblical verse the word hmlh has many possibilities of translation. After a short presentation of the biblical background I will examine the Hungarian, English, German, Dutch, French, Greek and Latin translations of this biblical verse, and finally I will present my own translation. At the end of this paper I am going to draw a parallel between the meanings of this image in the Old and New Testament. The Hebrew dictionaries given many meanings of the word hmlh: roaring sound, tempest and crowd. The LXX renders the word hmlh by circumcision, which is grammatically impossible. Hieronymus translates it with loquella, which means speaking. In Calvin’s Latin translation we read sermo, and in an additional note tumultus. In the German translations we can read große (Kriegs-) Getöse, ein großes Geprassel, Mordgeschrei. In the French translations we read about un bruit fracassant and au bruit d’un grand fracas. The Dutch versions translate it either by tempest, or by een geluid van een groot geroep. The majority of the English translations keep the ambivalence of the text, translating the word hmlh with tumult. But Robert Davidson translates it by tempest, and in other less known English translations we find: But I will set you on fire, fire that will blaze with a mighty roar – He has set fire to it, and its branches are consumed with a great roaring sound. Finally I have suggested the following translation: By the sound of a great crowd He has set fire to it. According to this translation the meaning of this biblical passage is changing as follows: the secret sin will be followed by a public punishment – As the thief is shamed when he is discovered, so the house of Israel is shamed (Jer 2,26). As a New Testament parallel we should read John 15,1–8.