Journal index

2021. július 15–16-án a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet (KPTI) tanárai közös tanácskozáson vettek részt az erdélyi és királyhágómelléki református egyházkerületek képviselőivel. A teológiai felsőoktatás jelenéről és jövőjéről szóló közös megbeszélésekre, egyeztetésekre 2016 óta kerül sor rendszeresen.

A feltámadás gondolata számunkra a keresztyén egyházi diskurzusban mindenekelőtt az újszövetségi szövegekhez kötődik, ahol része annak a központi üzenetnek, amelyet az egyház a maga missziója rendjén a világban képvisel. Az újszövetségi könyvek alapvetően kétféle értelemben beszélnek erről a témáról. Egyrészt – és ez a hangsúlyosabb – a Messiás, Jézus Krisztus fel-támadását (vagy feltámasztását) említik, másrészt, ennek mintegy kiegészítéseképpen, szükségszerű következményeképpen szólnak a Krisztusban hívők és nem hívők feltámadásáról. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a feltámadás, pontosabban a halálból életre kelés gondolata mint olyan nem volt teljesen újszerűen a pogány világban, sem az ókori zsidóságban.

Az erdélyi protestáns egyházak a zsinatok keretében vizsgáztatták, iktatták be és bocsátották ki szolgálatra lelkészeiket. Ennek voltak igazoló okmányai azok az egyleveles lelkészszentelési bizonyítványok – latinból átvett néven formáták, amelyeket a zsinat adott ki, és amelyeknek célját a jelen tanulmányban bemutatott nyomtatvány fogalmazza meg.

Ez a tanulmány a Farkas utcai templom jelenlegi orgonája felszentelésének századik évfordulójának megünnepléséről szól. Az 1913. december 19-i átadás, majd a jelkép értékű karácsonyi használatbavétel óta eltelt idő számvetésre és tisztázásra ad lehetőséget, s ez nemcsak a Kolozsvár-Belvárosi Református Gyülekezet közösségének lehet fontos, hanem egy tágabb kör számára is. Ezáltal e kiemelt egyházzenei központ még-inkább megkaphatja méltó helyét az egyetemes egyházzene történetében, illetve az orgonák történetében.

Ez a tanulmány a két világháború közötti erdélyi társadalomelméletnek és politikai filozófiának korántsem kimerítő vizsgálatára vállalkozik.

Wormsi Eleázár a hászide Askenáz néven ismert középkori európai zsidó pietisztikus és misztikus mozgalom és kör három kiemelkedő alakjának egyike. Három halákhikus művet írt, prédikációt Peszachra, számos kommentárt a Tórához, Prófétákhoz és Írásokhoz, az imakönyvhöz, a Peszách ünnepi haggádához valamint számos és sokféle misztikus teológiai művet. A tanulmány azokat a halakhikus szokásokat igyekszik bemutatni, amelyeknek a szerző ifjúkorában szemtanuja volt.

A reformációt követően a középkori gregorián énekörökség protestáns hitelvek alapján átdolgozott, magyar nyelvű anyagát rögzítő graduálok – néhány kivételtől eltekintve – kéziratos formában terjedtek. Bethlen Gábor fejedelem graduálja a ma már nem hozzáférhető, elpusztult kéziratos graduálok vagy graduál jellegű énekeskönyvek közé tartozik.

Tofeus Mihály az erdélyi fejedelmi udvarban 1679. május 30-tól 1682. május 12-ig a Zsoltárok könyve alapján prédikált. A jeles európai egyetemeket megjárt püspök teológiai nézeteit jelentősen befolyásolták azok a változások, melyek közel négy évtizedes lelkészi, teológusi tevékenysége idején következtek be az európai, és szinte azonnali recepcióval az erdélyi református egyházban. Ezek a hatások nyomon követhetők a zsoltárokról írt prédikációiban is, és bár más bibliai könyvek alapján elmondott prédikációinak kéziratban maradt kötetei mind elkallódtak, teológiai szempontból ebből az egy kötetből is kétségtelenné válik, hogy a korszellem az igehirdetői hivatás mércéje mellett másodlagos volt Tofeus számára.

Az Öreg graduál korában készült templomi leltárakból tudjuk, hogy a berendezések olyan térbeli elhelyezést mutattak, melyek mai napig az egyházi éneklés egykori liturgiai fontosságát jelzik: a liturgikus tér központi részén állt az ének vezetésével megbízott felelős személy, iskolás gyerekek között.

Az ószövetségi Izráel számára Egyiptom volt az az afrikai ország, amellyel JHVH választott népének történelme hosszú időn át a legszorosabb értelemben összeszövődött. De egyiptomi közvetítéssel Izráel az afrikai térség több más népcsoportjával is igen közeli kapcsolatba került. A bibliai szerzők Egyiptom mellett leggyakrabban annak déli szomszédját, Kús földjét emlegetik. Kús földje és népe a maga etnikai és földrajzi sajátosságaival belső Afrika egzotikus világát jelképezte a Kánaán térségében élő emberek számára. Ez a tanulmány azokat az ószövetségi szövegeket vizsgálja meg, ahol a „Kús/kúsita” kifejezés előfordul, figyelmet szentelve a földrajzi név és az etnikumjelző tágabb ókori keleti kontextusának is.