Journal index

A tanulmány a Váradi-Biblia megjelenésének 360-ik évfordulójára készült, és a 20 századi magyar Újszövetség-fordítások közül Ravasz László 1971-ben megjelent fordításához fűzött magyarázatait és egyedi fordítási megoldásait vizsgálja, valamint kitér a gyülekezeti bibliaórákon elhangzott Újszövetség-magyarázataira is, amelyek közül részletesebben foglalkozik a Jelenések könyve 17–18-ik fejezeteihez fűzött magyarázataival.

A tanulmány Ravasz László első prédikációs kötetét teszi vizsgálódás tárgyává. A kötet gyűjtemény, a Református Szemlében, a Protestáns Prédikátori Tárban és a Protestáns Szemlében 1903-1910 között megjelent legkorábbi prédikációit, beszédeit, prédikációvázlatait tartalmazza. Ezek beszédek Ravasz Lászlón homiletikában és az igehirdetésben tett első lépéseinek lenyomatai, amelyekben jól kimutathatók a nyugat-európai és az erdélyi mentorok hatásai, és azt is alátámasztják, hogy a liberális teológia talaján áll, miközben új perspektívákat valósít meg a tartalom, felépítés és stílus területén, ezzel maradandót alkot a magyar református igehirdetés terén.

A dolgozat a Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakulásának 100. évfordulója alkalmából készült, és a két világháború közötti szövetségi munkát (nőszövetség, férfiszövetség, ifjúsági szövetségek stb.) vizsgálja, különös tekintettel a szociális és diakóniai szolgálatra. A tanulmány azokat a beszámolókat, tudósításokat, cikkeket és elvi megalapozást nyújtó írásokat használja forrásul, amelyek a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által kiadott Reformátusok Lapjában jelentek meg. Ezekből kitűnik, hogy mennyire nehéz, küzdelmes feladat volt a különféle szövetségek megszervezése, valamint az is, hogy az eredmények csak részlegesnek bizonyultak.

A mai teológiai tudományosságban a missziológia külön tudományterületnek számít, s művelői gyakran úttörő munkát végeznek a különféle missziói elméletek megalapozásában és azok gyakorlati kivitelezésében. A világ összes kontinensét már legalább száz éve szövögeti át egy olyan missziói háló, amely az apostoli kor evangéliumot terjesztő és hitet ébresztő munkáját viszi tovább. Ez a több mint százévnyi idő hasznos felismerések sorozatát munkálta ki a misszió terén, amelyek nemcsak az „idegen népeknek idegen országokba” eljuttatni kívánt evangélium szolgálatának elméleti hátterét építette és gondozta, hanem elvégezte azoknak gyakorlati próbáját is. Ez pedig letisztuláshoz vezetett: bizonyos elméletek kikoptak, mások pedig főleg gyakorlati eredményeik alapján erősödtek meg. Az eredmény a keresztyén hitre jutott emberek nagy számában, az új gyülekezetek és egyházak kialakulásában mutatkozott meg, de ugyanennek lett hozadéka az újabb missziói központok létrejötte, a teológiai képzést nyújtó intézmények felállása és a szakirodalom gyarapodása, a Szentírás pedig az egyik legelterjedtebb könyv maradt szerte a világban.1

Ravasz László 1903 ősze és 1906 ősze között keletkezett írásai jóval éret­tebbek, és tájékozottabb képet mutatnak a tudományokban. Ebben az időben Nagy Károly teológiai professzor mellett id. Bartók György püspök lesz má­sodik mentora, aki titkárává nevezi ki. Így a teológiai tanulmányokkal párhu­zamosan már kápláni szolgálatot is végez. Ezekben az években dől el benne véglegesen, hogy a teológiát választja az írói vagy filozófusi pálya helyett, és hogy tudományos fokozatot is szeretne szerezni. Ehhez kiváló lehetőséget nyújt az egyévnyi berlini tanulmányút. Ebben az időszakban vallástudományi írásokat közöl, ezek mellett pedig kü­lön érdekességek peregrinációjáról szóló útleírásai is, amelyek a szunnyadó írói tehetségét csillantják fel ismét. A berlini tanulmányok nemcsak a gyakorlati teo­lógia műveléséhez adnak megtermékenyítő impulzusokat számára. Betekintést nyer a németországi belmissziói munkába, és alapvető ismereteket szerez az egyház szociális érzékenységéről. Néhány évvel később teológiai tanárként saját diákjai körében törekszik ezen ismereteknek átadására és a különféle missziós tevekénységek meghonosítására Kolozsváron.

Ford. Fazakas Enikő, Kovács Zoltán, Kun Lajos, Némedi Gusztáv, Oláh Attila. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszéke, Debrecen 2001, 132. old.

Ravasz László azon írásai, amelyeket az 1900-tól 1903-it terjedő időszakban vetett papírra, azt tükrözik, hogy a teológiai tanulmányok még nem tették teológussá az írói készséggel rendelkező egyetemi hallgatót. Megmutatkozik írói vénája, és jóllehet egy-két dolgozatában olyan témákat, kérdéseket vet fel konkrétan, amelyek a következő években született írásainak lényegi tartalmát képezik, legtöbbjük inkább csak látens módon jelentkezik. Érdeklődése nagyon eklektikus, eszményképe a kritikai hangvételű zsurnaliszta, a szárnyait bontogató irodalmár. Sorai a mindenhez értő és mindenhez az ifjúság megfellebbezhetetlen hevével hozzászóló bölcselkedőről tanúskodnak. A megalapozott ismeretek hiányára azonban van magyarázat. Még maga sem döntötte el pontosan, mi is az, ami tényleg érdekli. Sok mindenről hall az egyetemi előadásokon, sokat olvas, napirenden próbál lenni a világban zajló történésekkel, de kiforrott álláspontja még nincs. A tárgyi tudás hiányában intuitív természetére hagyatkozik, helyenként jól ráérez a témára, gondolatai koherensek és találóak, máskor azonban a diákos magabiztosság kevésnek bizonyul. Szerepjáték ez a szó jó értelmében véve, amely az útkereső, nyitott gondolkodású egyetemi hallgató értelmiségi szárnypróbálgatása. Még nem törekszik arra, hogy szellemileg független legyen mestereitől, de önállósága nyilvánvaló annak sikeresebb és kevésbé sikeres megnyilvánulásaival együtt.

Ravasz László nem érdeklődött a természettudományok iránt. Legalábbis fennmaradt, gazdag életművéből ez derül ki, de nem olvastam sehol olyat a róla szóló és mindmáig hézagos tudományos értékű szakirodalomban, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítaná. Ugyanis számára a tudományos érdeklődés a filozófia–teológia–irodalom köreiben bontakozott ki. Az azonban bizonyos, hogy nem volt természettudomány-ellenes. Azokhoz a témákhoz, amelyekben manapság a természettudományok és a teológia bizonyos képviselőin keresztül sokszor igen heves vitát folytat, higgadtan viszonyult. Tiszteletben tartotta a tudomány eredményeit, őszinte rácsodálkozással szemlélve azokat a tudományos-technikai felismeréseket, vívmányokat és megvalósításokat, amelyek a 20. században bontakoztak ki.

Makkai Sándor írásaiból, a róla szóló méltatásokból egy újítani kész, nagyszerű és merész lelket ismerünk meg. Azok az irányelvek és programok, amelyeket közel egy évszázada fogalmazott meg, ma is újszerűen, frissen, egészen közelről hatnak, de mindaz a sok ötlet és terv, amely megszületett benne, ma sem valósult meg igazán. Maga Makkai Sándor is sokat tett azért, hogy beszédei, tanulmányai, prédikációi, programadásai, célkitűzései ne csak szavak maradjanak. Az új nemzeti-történelmi helyzethez nemcsak megírta a „magunk revíziója” égető szükségességét, hanem revízió elé állította önmagát is, s újra és újra visszanyúlt a tiszta Kijelentésig, a Szentírásig. Így a „revízió” Makkainál az önmagunkkal való szembenézést jelenti, vagyis azt, hogy életünket gyökereiből kell megújítanunk, nem pedig azt a határok visszaállítását, de még az ígért jogok érvényesítését sem, amelyekről az erdélyi magyarság évtizedekig nem mondott le.

A vallás fogalmát nehéz meghatározni, de általában egy térben és időben adott, kulturálisan meghatározott formaként értelmezzük, amelyhez istenség(ek), hit, szertartás, hitélmény, vallási közösségek, tanítások, intézmények, szervezetek fogalmai tartoznak.

A XX. Század hajnalán a fiatal Ravasz László újragondolta a magyar református homiletikát. Programját alapvetően az úgynevezett "érték teológia" ösztönzi, amelyet az új-kanti filozófia ihletett. Ebben a cikkben a karácsonyi prédikációinak elemzésével vizsgálom homilétikus módszereit. Megvizsgálom a retorikai helyzetet, a választott bibliai szövegeket, a struktúrát, a tartalmat és a prédikációk illusztrációit. Megállapítom azt, hogy fél évszázaddal később még tanulhatunk Ravasz nézeteiből.

Mielőtt a Barthi-teológia megkérdőjelezte a retorika jelentőségét a magyarországi református teológiai gondolkodásra, Ravasz László (1882-1975) hangsúlyozta az esztétikai tapasztalat fontosságát a prédikációban. Ebben a dolgozatban az erdélyi és partiumi helyzetet veszem figyelembe, ahol —akárcsak sok más helyen is —általános elvárás, a gyülekezetek részéről, hogy a lelkipásztor szabatosan, közérthető módon, világosan adja elő az igei ta­ nítást. Míg máshol, például Hollandiában felkészületlenségnek tekintik azt, ha a szószékre álló igehirdető előtt nincs ott a végleges formájába öntött prédikáció, amelybe rendszeresen bele-beletekint, addig nálunk helyi sajátosság az, hogy egy erdélyi vagy partiumi gyülekezetben ezt „puskázás”-nak, puszta felolvasás­ nak minősítik még akkor is, ha a lelkipásztor szépen és élvezhetően olvassa fel a hosszú és igényes „műhelymunkával” előkészített igehirdetést.

Ez a dolgozat azt kívánja igazolni, hogy Ravasz László filozófusként és esztétaként művelte a gyakorlati teológiát. Igyekszik feltárni gondolkodásának filozófiai gyökerét, hogy tudniillik kik és milyen irányzatok voltak hatással reá, valamint azt is, hogy miként alakította ki filozófiai és esztétikai nézeteit, hogyan képviselte ezeket mindaddig, míg teológiai álláspontja más irányba nem terelte őt.

A református nevelés és oktatás történelmi hagyományainak és Karácsony Sándor munkáságának rövid áttekintése után kijelenthetjük, hogy a református iskoláztatás hagyományai beleépültek Karácsony Sándor pedagógiájába. Az évszázadok során formálódott református pedagógia jó alapot teremtett és teremtett a diákoknak tudásuk kiszélesítésére és a közösségi magatartás kialakítására. A széles spektrumú koncepció hatékonyságát több neves református tudós igazolja. A bibliai alapon nyugvó mellérendelő viszony kialakítása embertársainkkal mindenki számára megadja a lehetőséget, hiszen egyenlő mértékben fogad el és tiszteli a másik embert. Karácsony Sándor koncepciója és tevékenysége azt szemlélteti, hogy a protestáns elveket miként lehet alkalmazni a gyakorlatban. Ő arra törekedett, hogy példát mutasson a neveltjeinek, és hogy tanúbizonyságot tegyen református hitéről. Tevékeny közösségi ember volt, aki nagy hatást gyakorolt tanítványi körére. Ezért szellemi örökségének ápolását több egyesület, intézmény, műhely fontosnak tartja napjainkban is. Ezeknek alapítói között megtalálhatjuk egykori tanítványait, de már azt újabb tanítványi csoport is.

Jelen írásunk apropóját a Magyar Szent Korona 1978. január 5-i hazahozatalának 35. évfordulója szolgáltatja. Az elmúlt évtizedekben, különösen az 1990-es évek eleje óta egyre fokozottabb figyelem övezi a Korona sorsának, jelenkori történelmünkben betöltött, illetve betöltendő szerepének alakulását. Ez az írás arra keresi a választ, hogy a Szent Korona milyen szerepet töltött, illetve tölt(het) be a magyar protestáns gondolkozásban.

Viktor E. Frankl orvosprofesszor, pszichológus és filozófus a harmadik bécsi pszichoterápiás irányzat, az egzisztencia-analízis és a logoterápia megalapítója.

A svájci lelkészprofesszor, Eduard Thurneysen a 20. századi lelkigondozás egyik legjelentősebb atyja és iránymutatója, kerügmatikus1 lelkigondozás szószólója és aktív művelője volt. Lelkigondozói felfogásának alapja a barthi dialektika-teológia volt, amely szerint minden szenvedés, baj, betegség, megtorpanás vagy más válság a bűn következménye, s ennélfogva az ember csak az őszinte bűnbánat és a bűnbocsánat által nyerhet gyógyulást, illetve állhat helyre élete. Lelkigondozói látásmódját a dialektika-teológia jellemző két vonása is meghatározta: a diasztázis, vagyis az Isten és ember közötti áthidalhatatlan szakadék hangsúlyozása és e szakadékot áthidaló kegyelem diadalának hirdetése.

A Református Szemle előző számaiban két tanulmány is foglalkozott William Paul Young híressé vált regényével, A viskóval. Ez alkalommal a három részből álló sorozat harmadik és egyben befejező részét olvashatjuk. Míg az első tanulmányban elvi és szövegértelmezési, a másodikban pedig szentháromságtani problémák kerültek napirendre. Jelen munkában amint a tanulmány főcímében is jelzi a szerző a tanbeli kérdések kerülnek előtérbe és megvitatásra.

A Református Szemle előző számában közöltük William Paul Young sikerregényének szentelt háromrészes sorozatunk első, főleg elvi és szövegértelmezési kérdésekkel foglalkozó darabját. Jelen tanulmányunk A viskó ellen felhozott szentháromságtani kifogások bemutatásával és elemzésével foglakozik.

William Paul Young A viskó című regényének megjelenése számos tekintetben meglepő hatást eredményezett. Rövid idő alatt tízmilliónál is több példány fogyott el belőle; az addig három munkahelyen dolgozó szerző mesés bevételhez jutott; százak és ezrek nyilatkozták, hogy a mű megváltoztatta életüket; különböző egyházi személyek és vezetők hol magasztalták, hol elmarasztalták, hol egyenesen ártalmasnak nevezték a vállalkozást. Egyesek Augustinus Vallomásaihoz vagy John Bunyan nagysikerű művéhez, A zarándok útjához hasonlították, mások féltő aggodalommal óvták az olvasót a műben felsorakozó veszedelmes eretnekségektől.

Reformátor – mióta? A fiatal Kálvin teológiai viszonyulása a középkori egyházhoz. Újraértékelési kísérlet. Kálvint a szakirodalom 1536-tól, az Institutio megjelenésétől tekinti reformátornak. Ebben az értelemben a korábbi megnyilatkozásait – jelesen a lelkek virrasztásáról szóló Psychopannychiát – kezdeti próbálkozásként tartják számon. Annak ellenére, hogy nyílt támadásról valóban nem beszélhetünk, a mű soraiban fellelhetők olyan elemek, amelyek mintegy előre jelzik a szerző későbbi nyílt küldetésvállalását. Kálvin a világ számára 1536-ban, önmaga előtt azonban már jóval korábban reformátorrá vált. Az általa érintett kérdések nem időszerűtlenek, noha ma már másként tevődnek fel.

Ha világtörténelem színpadán Nagy Leó pápa nevét Attilával 452-ben, majd Geiserich vandál fejedelemmel 455-ben folytatott tárgyalásai tették híressé, a keresztyén teológiában a Tomus ad Flavianum biztosít számára kiemelt helyet. Ez a dogmatikus levél mérföldkő nemcsak az ötödik század krisztológiai vitáinak történetében, hanem Kelet és Nyugat egyházának teológiai kapcsolatában is. Ezt olvasta a száműzött Nesztoriosz, és teljesen egyetértett vele. Ugyanezt az írást a monofiziták nesztoriánusnak bélyegezték, az ortodoxok pedig dicsérték szerzőjét.

Nüsszai Gergely volt a három híres kappadókiai atya legfiatalabbika, aki hihetetlen önszorgalommal olyan műveltségre tett szert, hogy az utókor méltán nevezte őt „a filozófusnak”. A 381-es konstantinápolyi II. egyetemes zsinaton egyike volt az ortodoxia oszlopának. Krisztus két természetének egymáshoz való viszonyát Gergely a Megváltó személyének egységében látja. A communicatio idiomatum Gergely számára csupán annyit jelent, hogy az Ige a már megdicsőült emberi természetet isteni tulajdonságokkal ruházza fel. Hermeneutikája értelmében az írásmagyarázónak nem az a feladata, hogy valamiképpen feloldja vagy lekerekítse Jézus emberi természetének megnyilvánulásait. Éppen ellenkezőleg, mindezek a küzdelmes megváltói munka szerves részei, melyek során Krisztus tökéletes emberi természetét is megismerhetjük.

Ibasz körül valóságos fordítói műhely alakult ki. Gyakorlatilag ő vezette a híres edesszai teológiai iskolát, ahol a keresztyén perzsa ifjak zöme szerezte legfontosabb ismereteit. Ibasznak Marisz perzsa püspökhöz írt levele röviddel az Egységformula aláírása után keletkezett Edesszában, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy az edesszai iskola perzsa munkatársait és szövetségeseit értesítse a fejleményekről, illetve megerősítse a két közösség lelki-szellemi kapcsolatát. Ibaszt az ítélet szerint nemcsak püspöki és papi méltóságától fosztották meg, hanem laikus hívőként is eltiltották a szentségektől. Ibasz a maga püspöki tisztségét a 451-es kalcedoni zsinattól kapta vissza, méghozzá ugyancsak a Mariszhoz írt levél alapján.

Az ötödik század krisztológiai vitáinak teológiai és általános egyházi következményei a jelenkorban is érezhetők. Nemcsak tanításbeli eltérések, hanem kisebb-nagyobb szakadások és különválások is származtak a 431 és 451 között eltelt időszak viharaiból. Nazianzoszi Gergely a két természetet valló krisztológia nagy elődje, az antiochiaiak egyik kedvelt teológusa. Népszerűségét főleg határozottan apollinarizmus- ellenes irányultságának köszönheti. Nazianzoszi Gergely tekintélye és hatása Theodorétosz írásának szinte minden mondatán érződik. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mivel a művet a 431-es efézusi zsinat előtt írta,14 és Gergelyhez hasonlóan az apollinarizmus újraéledésétől félt.

Az 1956-os magyar szabadságharc nemcsak a nemzetközi politikai és társadalmi életben, hanem a teológia, és különösen a rendszeres teológia (jelesen a dogmatika és az etika) területén is éreztette hatását. A porig megalázott, a szabadságharc napjaiban utolsó diplomáciai fogásként a Varsói Szerződést felmondó, tehát valóban semleges Magyarország elleni szovjet katonai agresszió minden képzeletet felülmúló embertelen brutalitása egy csapásra eloszlatott minden, a kommunizmus „emberarcúságához” fűződő keleti és nyugati illúziót. Nemcsak a keresztyén és polgári értékek képviselői, hanem a kommunista és szocialista tábor jóérzésű tagjai is mélységesen felháborodtak.

Jelen tanulmányunkban nem vállalkozhatunk a fiatal Kálvin első teológiai művében, a Psychopannychiában felvetett minden kérdés részletes kibontására, sem annak teljes hatástörténeti elemzésére, mindazonáltal megkíséreljük vázolni azokat a legfontosabb szövegtörténeti, teológiai és aktuális szempontokat, melyek a lélek mibenléte felől gondolkodó keresztyén ember számára támpontul szolgálhatnak.

Az 1948-as esztendő bizonyos szempontból mind a magyar, mind a nemzetközi teológiai és társadalmi életben komoly fordulópontot jelentett. Ennek az évnek a tavaszára esett Karl Barth második magyarországi látogatása, és ugyanezen év augusztusában alakult meg az Egyházak Világtanácsa (World Council of Churches) is. Mindkét esemény meghatározó jelentőségű, hiszen hazai vonatkozásban Barth a második világháborúból alig ocsúdó, a kommunista berendezkedést döbbenten szemlélő teológusokkal találkozik, és mondanivalója nem arat osztatlan elismerést. Továbbá nemcsak magyar, hanem nemzetközi vonatkozásban is problematikussá válik a svájci teológus világháború utáni álláspontjának megítélése. Amszterdamban ugyanis eléggé élesen szembekerül az a két tábor, melyet nem igazán találóan, noha gyakran neveztek „kontinentális” (ti. európai), illetve „angolszász” csoportnak. Reinhold Niebuhr alább közölt cikkének elején meg is világítja a két – rosszul megválasztott – megnevezés közötti különbséget, illetve árnyalja azok jelentéstartalmát.

A Református Szemle 2006/1 számában közöltük Küroszi Theodorétosz A görög betegségek orvoslása c. munkája Előhangját és A hitről szóló első fejezetének magyar fordítását.1 Jelen írásunkban ugyanezen mű Az első alapelvről címet viselő második fejezetének első felét bocsátjuk az olvasók rendelkezésére.

A Református Szemle előző számában – félévszázados mulasztás pótlási szándékával – Reinhold Niebuhr észak-amerikai teológusnak a Christian Century 1957. január 23-i kiadásában megjelent cikkét közöltük eredeti angol nyelven és magyar fordításban, ahol a szerző Karl Barthnak az 1956-os magyar szabadságharc kapcsán tanúsított érthetetlen hallgatását kifogásolta. Jelen írásunkban a történet második fejezetét – Barth tanítványainak és Niebuhrnak 1957 áprilisában lezajlott levélváltását – tesszük hozzáférhetővé a magyar olvasóközönség számára.

It is often argued that the sixteenth-century Reformation initiated a chain of events that ultimately led not only to religious pluralism within the body of the Western Christian Church, but also to the rise and dispersion of mutual acceptance among various religious groups. The fact, however, that these two things (i.e. religious pluralism and tolerance) did not emerge directly and immediately (almost as a matter of course) from the Reformation itself, is similarly undeniable. As we shall see below, we have sufficient evidence to claim that although the Reformers – including John Calvin, Theodore Beza and others, with whom this paper is partly concerned – at some point in their lives (mostly in their youth) advocated and invocated the cultivation of the spirit of tolerance, most of them refrained from upholding such positions once their situation as leaders within a newly emerged (both religious and political) community or realm became established.

The Hypostatic Union of Jesus Christ in the Light of Fifth-century Terminological Disputes. The present essay investigates the validity of the term hypostatic union at the outbreak of the Nestorian controversy with special focus upon Cyril of Alexandria’s Twelve Anathemas and on the reply given to them by Theodoret of Cyrus. In the light of the newly discovered evidence presented by Marcel Richard and Luise Abramowski one can conclude that the word u